Emlékezz! Atom Egoyan váratlanul döbbenetes bosszúfilmje eltemeti a holokauszt utolsó túlélőit. De abba a sírba belefekszünk mi is.

Van abban valami megrendítő, hogy a film, melyben egy magát ellátni szinte képtelen öregember pisztollyal a kistáskájában utazik sok száz kilométert, hogy megtaláljon, majd megbüntessen egy öregemberré változott náci főbűnöst, szinte titokban került a magyar mozikba. Elkeserítő, de tulajdonképpen illik a filmhez. Egoyantól (Eljövendő szép napok, Az igazság fogságában) aligha várta már bárki, hogy előáll egy ilyen alkotással. Igaz, tulajdonképpen ezt a filmet aligha vártuk bárkitől.

Rémisztő, ahogy a bőr alá kúszik. Zseniális, hogy Christopher Plummer játssza a főszerepet. Zseniális, ahogy játssza. Nem lehet nem arra gondolni közben, hisz fiatalkori fényképet is mutatnak róla, hogy ő volt ugye Von Trapp kapitány A muzsika hangjában: az osztrák hazafi, a családapa, aki nem hajolt meg a nácik előtt. Most meg ott áll a remegő kezű Plummer a fegyverboltban, s megkérdezi, hol rakták össze a Glockot, amit épp megvenni készül? Németországban? Közel jár, mondja az eladó. Ausztriában.

Fess fiatalember volt Plummer. Színészként most lett igazán nagy. 86 évesen. Oscart is kapott pár éve, de igazából ezért a filmért kellene. Élete nagy alakítása. Egoyan megbízik benne, tudja, őt nagyon szeretni fogjuk. Ahogy demenciától szenvedve elindul bosszút állni, ahogy bizonyos időközönként el kell olvasnia barátjától (Martin Landau) kapott levelet, melyben leírta neki, hogy ki ő, s mire is vállalkozott. Ahogy útja során többször elveszíti a fonalat, ahogy ezekben a pillanatokban kétszer is egy idegen kisgyerek van vele, aki segít neki összeszedni magát. Már ezek a pillanatok is elindítanak valamit az emberben. Valamit, amitől, ahogy halad a road movie, egyre szomorúbbak leszünk.

Az öregemberrel mindenki kedves, az öregember mindenkivel kedves. Az öregember nem tudja, mire vállalkozott. Nem tudja, mi vár rá. Nem tudja, hogy a gyilkosság valami mást is megölhet. Az a méltóság, ahogy Plummer játszik, az a szeretetreméltóság belevezet minket a végkifejletbe. Abba, amit akkor se lehet ott nyomban feldolgozni, ha készültünk rá. Mert arra nem lehet felkészülni. Utána csak a sokk marad. Ami szinte hányingerig rázza az ember lelkét. Pedig Egoyan, azt a néhány erőszakos pillanatot leszámítva, lemondó nyugalommal utaztatja a nézőt. Előre, de igazából hátra. Jól tudja, elég lesz megérkezni.

Röhrig Gézáék nyilatkozták a Saul fiával kapcsolatban, hogy most kell még a holokausztról filmet csinálni, mert nemsokára az utolsó ember is meghal, aki részese volt – vagy aki egyáltalán kortársa volt a pokolnak. Egoyannak, s a forgatókönyvet író Benjamin Augustnak is valami hasonló járhatott a fejében. Ha ők elmennek, mi marad itt? Ki marad itt? Mit fogunk majd hazudni magunknak? Hogy velük együtt az emlék is eltűnt?

E film szerint, ha nincs szembenézés, akkor semmi nincs: az emlékek elpusztítják megtagadóikat. S velük együtt azokat is, akik utánuk születtek tán.