A Kimnowak zenekar egykori basszusgitárosa hét év után jelentkezett új könyvvel. Családregényt írt, ami önálló novellák sorozataként is megáll a lábán. Nagy Gergellyel beszélgettünk.

Simon és Simon című regényed a közelmúltban jelent meg. Kezdjük a legevidensebb kérdéssel: kiknek ajánlod a művet?

Például azoknak, akik villamoson olvasnak, mert rövidebb szövegek egymásutánjából áll. Úgy is mondhatnám, hogy novella terjedelmek, amelyeket akár két-három megálló alatt el lehet olvasni. Ráadásul az a könnyebbsége is megvan az olvasónak, hogy ezek önmagukban is értelmezhető, zárt szövegek, tehát csaknem mindegyiknek van eleje és vége, önmagában is olvasható anyag. Viszont ezek a novellácskák motívikusan összefüggnek, ami kiad egy regényszerkezetet.

Akkor elvileg az is előfordulhat, hogy a közepénél kezdem olvasni a könyvet?

Tulajdonképpen igen, mert a történetek időrendisége fel van borogatva. Elindulunk a mából és megérkezünk a mába, de a kettő között megjárunk nagyon sok helyszínt és különféle időt, közép-európai dimenziót, az 1800-as évek végétől, történelmi csomópontok érintésével: 1914, ’45, ’56, satöbbi. Az egész végső soron egy családregény fragmentumait tartalmazza, azt hiszem, a családok történetében ezek a történelmi csomópontok fordulópontokat is jelentenek.

A szélesebb nagyközönség elsősorban onnan ismerhet, hogy a Kimnowak zenekar basszusgitárosa voltál, hogyan kerültél a színpadról a klaviatúra mögé?

Párhuzamosan futottak ezek a dolgok. Valamikor a Színművészeti Főiskolán – ma már Egyetemnek hívják – hallgattam dramaturgiát, és itt alapvetően szövegekkel foglalkoztunk. Tévelygő időszak volt számomra abban az értelemben, hogy nem tudtam pontosan, hogy mi érdekel ebből, a színházi munkák közelében nem maradtam meg, a szövegek kezdtek érdekelni egyre jobban. Elég sok olyan feladatunk volt, amikor szövegeket kellett létrehozni: adaptáció, jelenet, szövegkönyv, satöbbi. Elkezdtem önmagamtól is írni, de ha nem volt konkrét feladat, akkor elvesztettem a fogódzókat, zavarban voltam, hogy milyen is legyen a szöveg. Inkább csak azt éreztem, hogy van mondandóm, és hogy körülbelül mi az. Valahogy ezt kellett aztán átlépnem, megszabadulni a kötöttségektől. Éppen a Veszprémi Petőfi Színházban dolgoztunk a Kimnowakkal, 1996-97-ben, egy zenés darab kapcsán, és ott kezdtem el a próbák szünetében firkálni, cédulákra írni. Nem tudom, hogy jók voltak-e vagy sem, de arra alkalmasak voltak, hogy akik olvassák, elkezdjék mondogatni, hogy figyelj, ha ilyeneket tudsz, akkor miért nem próbálsz meg valami nagyobb dolgot is? Ekkor kezdtem el novellákat írni, tudatosabban.

Írtál is nem olyan sokára egy könyvet a zenéről, tehát abban az időben még a basszusgitárhoz volt köthető a témaválasztásod…

Először csak rövidebb, fényképszerű szövegeket kezdtem el írni, hogy egyáltalán kipróbáljam, tudok-e mondani valamit. Aztán az Élet és Irodalom akkori prózaszerkesztője, Dérczy Péter összerakott egy „irodalmi zenekart”, egy felolvasásra olyanokat hívott meg, akik zenéltek, és megkérte őket, hogy a hangszerükről, a zenekari pozíciójukból adódó szemszögből írjanak valamit. Írtam egy szöveget a basszusgitárról, a basszusgitáros szemszögéből. Dérczy pedig azt mondta – ezért igen hálás vagyok neki –, hogy folytassam, írjam tovább, ebben benne van egy nagyobb anyag lehetősége. Akkor még azt gondoltam, ugyan kit érdekelhet ez? De aztán rájöttem, hogy ezek a történetek az öntudatra ébredésünkről is szólnak, merthogy én is, és a barátaim is, a zenélésen, a zenekari léten keresztül ismertük meg a valóságot. Izgalmassá kezdett válni a dolog. Akkor az ÉS elkezdte sorozatban közölni a zenével kapcsolatos novelláimat. De az, hogy memoár-szerűen rögzítsem a dolgokat, már akkor sem érdekelt, hanem átforgattam az egészet fikcióba, és behoztam gyerekkorom egyik hősét, a Clash együttes basszusgitárosát Paul Simonont, aki helyettem átéli ezeket a történeteket. Megjelenik a nyolcvanas-kilencvenes évek Budapestjén, és ittragad.

Azt sem tartod elképzelhetőnek, hogy valamikor megírod a Kimnowak történeteit?

Bonyolult kérdés, mert ez a történet valahogy elbeszéletlenül maradt. Amikor a gitárosunk, Gyuri (Pribil György – a szerk.) három évvel ezelőtt meghalt, akkor bennem volt, hogy nekem volna róla mondanivalóm, leginkább arról, hogy ő kicsoda volt, milyennek láttam, és hogy rajta keresztül a zenekarról is mesélhetnék. Aztán valahogy nem találtam meg ehhez a nyelvet. Ami nem egyszerűen a visszaemlékezés nyelve, nem is a rockzenei publicisztikáé, hanem valami más. Az is lehet, hogy ha erről írnék, akkor az nem regény volna, hanem inkább valamiféle dokumentatív szöveg, személyes reflexiókkal. Erre még valamiképp készületlennek érzem magam.

Jó, lépjünk tovább, mi következett a Basszus! megírása után?

Utána és közben főként újságíróként dolgoztam – így van most is, lassan már húsz éve –, ebből éltem, és emellett próbáltam a saját írásaimmal is foglalkozni. Ezt a kettősséget fenn lehet tartani, de rugalmasnak kell lenni hozzá, és elfogadni, hogy, mondjuk reggel héttől van szűk két órád írni, aztán mész a szerkesztőségbe. Ezért aztán lassan készülnek el a dolgok.

Valóban, hiszen a legutóbbi könyved, az Angst, 2007-ben jelent meg.

Az Angst, visszatekintve, elég furcsa anyag lett. Akkoriban nagyon foglalkoztattak az alternatív jövővíziók, de nem a science fiction, a fantasy, a disztópia, hanem, ha már műfajokat kéne belőnöm, akkor inkább a cyberpunk. Nem akartam zsánerkönyvet írni, mert nem is tudok, hanem ezt is más típusú történetbe ágyaztam be. Abban a könyvben egy barátság fut végig. Két olyan srácé, akik képregényeket alkotnak, mindez a jövőbe vetített Budapesten – ami mostmár gyakorlatilag a jelen városa. Furcsa módon vizionált dolgokat az a könyv, és nemcsak azt, hogy Budapest-szerte stadionok épülnek, hanem azt is, hogy az állam és a vele összenőtt gazdasági oligarchia miként hoz létre totális kontrollt. Kedélyes, sötét, irányított anarchiát.

Mennyire lett sikerkönyv?

Azt hiszem, mázlim volt vele, mert az akkor csúcspontján levő Ulpius Ház kiadónál jelent meg, amely nagyon ambicionálta, hogy új magyar irodalmat adjon ki, és beletett egy csomó energiát, meg némi pénzt is. A könyv, szerintem elérte a lehetőségei maximumát, még a megfilmesítés is a levegőben volt, két stáb is készített egy-egy filmtervet. A másodikkal elég messzire jutott a rendező, Mispál Attila, de addigra már beállt az egyablakos rendszer, a Filmalap visszadobta, onnantól pedig nincs hova menni. Annak viszont örültem, hogy a könyv inspirálja a filmkészítőket is.

Újra érkezzünk meg a mába, a Simon és Simon családregény formátuma írás közben született meg?

Nem tudtam rögtön, hogy az lesz belőle. Csak azt, hogy öregszem, és hogy a szüleim is idősödnek, kiváncsi lettem a történeteikre, és, hogy ők mit tudnak a felmenőikről, úgyhogy elkezdtem velük interjúkat készíteni. Negyven körül az ember megint elkezdi firtatni, hogy ki ő valójában, és hogy mit hordoz magában a régebbi generációkból. Rátaláltam párhuzamokra a levelekben, dokumentumokban, fotókon, de ebben még nem lett volna semmi különös, hiszen a mi családunk is ugyanazt élte végig, amit számos más közép-európai, kelet-európai család, ugyanaz a szétszóratás, ugyanaz a szétesés, és az örök kérdés, hogy menni vagy maradni.

Mit szólt hozzá a családod, nem gondolták, hogy most majd kiteregeted a szennyest?

Szemérmes alkat vagyok, úgyhogy nemigen teregetek ki szennyeseket. Ők leginkább örültek, és nem akartak beleszólni abba, hogy mi készül ebből. Elfogadták, hogy miután elmesélnek nekem valamit, az fikcióvá válik. Amúgy is nagyon szabadon kezeltem ezeket az elbeszéléseket, sokszor csak egy mondat, motívum, arc vagy helyszín emlékeztet az eredetire.

Az időrendi ugrások a véletlen művei?

Tudatossá vált menet közben. Az ember életét sem lineárisan elmesélhető dolognak látom. Az őseimmel foglalkoztam, és ez azt hozta, hogy vissza kellett menni a múltba, többféle múltba. Azokat a csomópontokat kerestem, ahol ők is döntéshelyzet elé álltak. Úgy tűnt, hogy ezekben a helyzetekben számos analógia van, és a mában is előjönnek. Ezek mentén kirajzolódhat egyetlen olyan személyiség, amelyikbe belegyúrhatok mindenkit, és ez az egyetlen szubjektum így végigélheti az összes lehetséges múltat. Nevezhetjük ezt elbeszélői énnek. Itt jött be az, hogy játszhatok az időszerkezettel, és megtarthatom azt, hogy ez egy személy, és így senkit nem zavar, hogy egy emberi élet a teljes regényidőt nem fedi le.

Mi lesz a könyv további sorsa? Járod vele az országot?

A könyvpiac, meg az irodalom intézményrendszere nagyon átalakult az Angst megjelenése óta. Az intézményrendszer, mondhatni megszűnt. A Simon és Simont egy nagyon nívós, de kisebb kiadó, a Kalligram adta ki, amely nem tőkeerős, tehát leginkább személyes energiát tudnak beletolni. Persze bízunk abban, hogy a könyv megtalálja az olvasóit.

A beszélgetés a Trend FM-en, a Kultúrpart adásában hangzott el.