A Blink-182 már legalább tíz éve unalmas, mégis karrierje egyik legsikeresebb időszakát éli. Tényleg ennyit segített volna az ufókat vadászó énekes kilépése?

Egy szellemes, a Pokémon-őrületet, Hillary Clinton elnökjelöltségét és a Blink-182 friss sikerét idéző Twitter-poszt alapján tényleg azt gondolhatnánk, hogy újra 2001 van, sőt: az angol és amerikai listát egyaránt vezető Blink talán sosem produkált ilyen kereskedelmi mutatókat, és színvonal tekintetében is a régi önmagára emlékeztet. Nagyban köszönhető lehet ez az énekes-gitáros Tom DeLonge kilépésének (helyette Matt Skiba jött az Alkaline Trióból), aki a hányós-hugyozós viccek helyett inkább a földönkívüli összeesküvéseknek szenteli az idejét, pedig ez akár be is tehetett volna a csapatnak, hiszen az ő és a basszista-énekes Mark Hoppus közötti vokálfeleselgetések határozták meg leginkább a zenekar dallamvilágát. Persze nem voltak alaptalanok azok a vélemények sem, melyek szerint a bandának lényegében tökmindegy, a gyalázatos élő teljesítménye és a 40 éves kor fölött is prepubertáspunk-hangvétele eleve kárhozatra ítéli őt, ami részben igaz, ugyanis bár a woooah-waaaoh refrének sas módjára szárnyalnak, és a lendület is irigylésre méltó, azért ez mégiscsak az a bagázs, ami gazdag, felnőtt emberekként képes olyan sorokat írni, hogy „az élet túl hosszú ahhoz, hogy sokáig tartson”. Szóval annak ellenére, hogy a California nevű hetedik lemez nem sikerült fülsértően rosszra, és egyértelmű mélypontoknak is híján van, azért annyira nem kiemelkedő, hogy szuperlatívuszokban beszéljünk róla.

69%