Balogh László menekültekről készített fotója bejárta a világot. Ez egyike volt azoknak a felkavaró képeknek, amelyekért nyolcadmagával Pulitzer-díjat kapott.

Keveset tudunk a Pulitzer díjról. Kik kaphatják?

Csak a fotósoknak járó díjról tudok bármit is mondani, itt az én esetemben például arra volt szükség, hogy megjelenjenek a képeim Amerikában, mégpedig vezető újságokban, például a New York Times-ban és a Los Angeles Times-ban. Azt kellett bemutatnunk, hogy milyen volt a menekültek útja Görögországtól Németországig, és ezt a nyolc képből álló sorozatot készítette el a nyolc fotós, köztük én is, és ezért kaphatta meg a Reuters a csoportos Pulitzer díjat. Ilyenre még nem volt példa, sőt magyar újságírót sem ért még soha ez a kitüntetés. A Pulitzer nekünk olyan, mint a filmeseknek az Oscar.

A te képed azt a pillanatot örökítette meg, amikor Bicskénél egy menekült házaspár leveti magát a sínekre. Milyen visszhangja volt a fotónak itthon?

Rossz, mert azt gondolták, hogy propaganda. Senki nem tudta, hogy mi történik, a rendőrök lökték le őket vagy maguktól ugrottak le. Persze hamarosan kiderült, hogy ők maguk vetették a sínekre magukat.  

Véletlenül voltál épp ott, vagy tudtad, hogy valami történni fog?

Kiderült hogy az a vonat, ami elindul, átverés. Kihallgattuk a rendőrök beszélgetését, és amikor megtudtuk, hogy csak Bicskéig megy a szerelvény, és nem Németországba, autóba ültünk, mert a vonatra már nem fértünk fel.

Hogy működik a Reuters, küldenek téged, vagy magadtól választasz témát?

Mindkettő létezik. Ide épp küldtek, ráadásul nem csak engem, hanem volt velem négy vagy öt fotós (osztrák, szerb, cseh). Én irányítottam, abszolút rám volt bízva. Ezért állandóan volt valaki a Keletinél és a határnál is.

Több háborúban is jártál, az első a boszniai volt…

1991-ben még senki nem tudta, mit jelent a háború Európában. Én sem tudtam még igazán. De jött a telefon, és indulni kellett. Először Horvátországban jártam, ahol éppen csak nyomai voltak a lövöldözésnek, és néhány tankot láttam vonulni… De később megtapasztaltam, mi az igazi háború...

Ha azt látod, valaki megsérül, először fényképezőgépet ragadsz vagy segíteni próbálsz?

Sokakat láttam meghalni a harcokban. A katonákon segíteni a harctéren nem a mi dolgunk, ilyenkor fényképezünk. Ha civilekről van szó, akkor igen. Az első, hogy segítünk. Egyszer egy gyereket vittem kórházba, aki egy aknatűzben sérült meg. Semmi nem látszott rajta, ahogy ott feküdt, de mire beértünk a kórházba, meghalt. Egy szilánk volt az agyában. 12 éves volt, annyi, mint akkor az egyik fiam…

Hogy tudtad feldolgozni?

Egy üveg Whiskyvel egy húzásra.

Amikor hazajöttél, hogy tudtál visszarázódni a hétköznapokba?

Sehogy. Ültem a Tv előtt, és a világ összes hírcsatornáját néztem, szinte egyszerre. Körülbelül három hét, mire az ember lenyugszik, de akkora már vissza is kell menni.

A harcoló felek miért engedik be az újságírókat, fotósokat a saját állásaikba?

Egyértelműen a propaganda miatt. Csak azt csinálhatjuk, amit ők akarnak, mert magadtól nem jutsz el a frontvonalra. Bosnyák oldalon azt fotóztuk, hogy milyen szemetek a szerbek, szerb oldalon meg fordítva. Mindig az az oldal szimpatikus, ahol éppen vagyok.

Izrael volt a másik háborús helyszín, ahol jártál. Mennyivel voltál felkészültebb?

Előtte elvittek egy hétre Angliába, Hetfieldbe, ahol kiképzést kaptunk az angol speciális erőktől. Megtanultuk, hogy kell felöltözni, viselkedni vagy éppen észrevenni egy aknát. Alapos pszichológiai felkészítést is kaptunk.

Izraelben durvább volt a helyzet, mert palesztin területre mentünk, ahol kiderült, hogy kijárási tilalom van, és az izraeliek lőttek ránk. El is kaptak minket, de szerencsére minden egyes szakaszban volt egy magyar, aki kijött és szólt, hogy „engedjétek el, ez a nagymamámnak a rokonsága lehet”. Rájöttünk, hogy csak akkor szabad kimenni, mikor feloldják a kijárási tilalmat, egyébként túl veszélyes. Egy másik alkalommal a kísérőink visszavittek minket a hotelbe, hogy szedjük a holminkat és menjünk Izraelbe, de mi még maradni akartunk, és szerencsére náluk jobban ismertük a várost. Elkezdtünk rallyzni Ramallahban, és egyszercsak leráztuk a kíséretet.

Mennél még háborúba?

Nem nagyon, de nem azért, mert nem érdekel, hanem mert a háború már egy show. Irakban például az amerikai katonákkal laktunk egy laktanyában, és azt fotóztuk csak, amit ők akartak, az is csak a propagandáról szólt.

Másrészt öreg vagyok, hogy fussak már a golyók elől. Lassú vagyok… Na, ennyire már nem fontos nekem a háború.

Az Iszlám Államot fotóznád?

Nem, attól félnék. A terrorizmus nagyon fontos téma, de nagyon veszélyes, és megcsinálhatatlan. Óriási dobás lenne, de nem valószínű, hogy túlélné bármelyik fotós. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy ha ennek vége szakad, akkor nem kerülnek elő olyan fotók, amik a lefejezésekről szólnak.

Csináltál a holokauszt túlélőkről egy sorozatot. Honnan jött az ötlet?

Minden évben tartunk céges bulit. Az egyik ilyen egy időbe esett a holokauszt 70. évfordulójával. Akkor, és ott találtuk ki az egyik lengyel kollégámmal ezt a sorozatot. Ő csinálja Lengyelországban én pedig itthon. Holokauszt túlélőket kerestünk, és ugyanazzal a háttérrel és ugyan olyan koncepció szerint fotóztuk őket. Itthon inkább csak online felületen jelent meg a képem, de a világban rengeteg helyen, és nagyon híres lett. Ezek a történetek a múltról, a történelemről szólnak, ezért is nagyon fontosak és érdekesek.  

Érzelmileg hozzá lehet szokni mindehhez?

Igen, idővel megtanulja az ember kicsit kívülállóként szemlélni a történteket. Elmúlik a letargia és kialakul egy külső szemléletmód.

Min dolgozol most?

Az olimpiára utazom – immár a nyolcadik alkalommal.  Ott voltam a magyar válogatott vízilabdacsapat minden egyes olimpiai győzelmén. A barátaim lettek. A Reutersnél mindenkinek megvan a maga sportága, amit fotóz, de szoktam kérni, hogy a kajak-kenut is fotózhassam, mert a magyarok abban is elég jók.

Mitől függ hogy jól sikerül-e egy kép a vízilabda mérkőzésen?

A pillanat felismerésétől, a szerencsétől, és a felkészüléstől. Ismerem a sportolókat, nem csak a magyarokat, hanem a külföldieket is. Sokaknak már a mozgásából tudom, hogy mi fog következni. Magánemberként is szeretem ezt a sportot, rendszeresen járok meccsekre.

Mi volt a legmeghatározóbb esemény a közel negyven éves pályafutásod során?

Hogy ’90-től elkezdtem a Reutersnek dolgozni. Egész más volt, mint amit előtte csináltam. Sokkal koncentráltabb és profibb munka. Minden egyes pillanatban meg kellett élni azt a csatát, hogy az újságba a te képed kerüljön be, ezért szuper fotókat kell produkálni mind gyorsaságban, mind minőségben. Az élet azt bizonyítja, hogy nekem ez sikerült, mert 26 éve dolgozom az ügynökségnek és még nem rúgtak ki.

Mit nem szeretsz fotózni?

Politikát. Képileg nem szól semmiről és nem feladat, háttal állva is meg lehet csinálni. Viszont sajnos most szinte csak az a fontos Magyarországgal kapcsolatban. De azért ki lehet találni mást is. Múlt héten a Hortobágyon voltam, csikósoknál.

Erre van kereslet a világban?

Jó képre mindig van…

Mindkét fiad fotós lett. Mit mondanál azoknak, akik ma ezt a szakmát választják?

Siessenek. Előbb-utóbb vége lesz a sajtófotózásnak, mert egyre kevesebb a nyomtatott sajtó, inkább az online került előtérbe, ahova videókat fognak tölteni. Érthetőbb az emberek számára.  Egy fotónak nagyobb érzelmi hatása van, ezért ez meg fog maradni, de a hírfényképezésnek előbb-utóbb nem lesz kereslete.