Megint van egy kis egyoldalú balhé számos néző és a kritikusok között, most épp a Suicide Squad – Öngyilkos osztag kapcsán. Eszembe jutott erről egy történet.
Szakmailag is, de sokkal inkább emberileg kapcsolódik.
Odakint ugye odáig mentek a DC-filmek rajongói, hogy le akarják kapcsoltatni a Rotten Tomatoes nevezetű kritikagyüjtő oldalt – vagyis le akarják kapcsoltatni a kritikusokat. Petíció is van, meg minden. Én is posztoltam tegnap egy tipikus párbeszédet itthonról, szóval, nem cifráznám a szemléltetést: aki akar, simán találhat ronda hozzászólásokat. Akár több százezer karakternyit. És persze az alkotók is beszálltak a buliba, ami egyébként teljesen szokványos/érthető. A filmet magát most hagynám: szerintem is hatalmas csalódás, nagy baj van a DC-nél, jó lenne, ha összeszednék magukat. Sőt, azzal se foglalkoznék általánosságban, hogy mi is ez az indulat a kritikusok felé, erről írtam még tavaly a blogomra egy kis cikket. Ugyanazt gondolom most is. Viszont kiegészítőleg tényleg elmesélnék egy igaz történetet.
Én egy Baracs nevezetű faluban nőttem fel, 6 éves voltam, amikor Dunaújvárosból odaköltöztünk. Nem igazán szerettem, később is csak inkább megszoktam. Nagy és hosszú község egyébként, két jól elválasztható részből áll. A lényeg, hogy nekem busszal kellett menni suliba, olyan 8 km naponta a táv. Tipikus régi csuklós busz, s mint általában minden az életben, sajátos rangsor szerint dőltek el a helyfoglalások – mármint az, hogy ki, hova ül reggelente. Leghátul volt egy négyes ülés, az volt a legmenőbb hely, előre ki voltak azok „bérelve”. Én nem tartoztam a menők közé, mégis ülhettem ott, mert ott laktam, abban a falurészben, ahonnan indult a busz. Valamennyire csak közéjük tartoztam hát. A másik három srác vagány volt. Én meg csak ott ültem. És mindig járt a szám. Miről másról? Filmekről.
Kiskovács, ez volt a nevem. A gúnynevem, vagy nem tudom, mim. Nyilván nem a legnagyobb sértés, de mivel nem voltam egyébként a centiket tekintve alacsony, s a hangsúly is számít, mindig úgy éreztem, hogy ez a kiskovácsozás a nemmenőségemnek szól: én voltam a Kiskovács, aki állandóan a filmekről pofázik, s totál idegesítő, de nem bántjuk. Kicsit kegyelemből. Borzasztó érzés volt akkortájt, hogy nem volt kivel ilyesmikről érdemben beszélgetnem. Mondjuk, megnéztem előző nap az Amarcordot (igen, az általános iskola alsó tagozatában már néztem ilyeneket, most mit csináljak) s aztán legszívesebben egyfolytában arról beszéltem volna. De általában a harmadik mondat után leállítottak, hogy maradjál már Kiskovács, fogd be, különben nem ülhetsz ide.
Nem, ez a sztori nem arról szól, hogy szegény kitaszított voltam, ezért a filmekhez menekültem, hanem inkább arról, hogy tényleg mérhetetlenül unatkoztam jó ideig a többi gyerek között. Mert nem volt olyan társ, akivel megoszthattam volna az élményeimet. Nekik én jutottam, nekem meg ők. Nem volt kikből válogatnunk. Ezért nekik toltam a szöveget, ők meg limitált ideig hallgatták. Aztán, egy reggel rájöttem: lehet, hogy nem kell ezt feltétlenül erőltetni.
Előző este A hét mesterlövész ment a tévében, én meg valamiért – mert későn adták és elaludtam, vagy nem engedték meg a szüleim, hogy megnézzem, ezt már elfelejtettem – nem láttam a filmet. Emlékszem, fájt a dolog, hisz mindig kívülről tudtam a tévéújságot, s már előre ráizgultam azokra a műsorokra, melyeket nagyon meg akartam nézni. Ezért mindig összeomlottam, ha végül lemaradtam valamiről. A hét mesterlövészről lecsúsztam azon a vasárnapon, s másnap kifejezetten szerettem volna, ha kivételesen nem kell beszélnem filmekről a buszon. Normál esetben így is lett volna, örültek volna neki, de mint kiderült, a legmenőbb fiú a hátsó négyes ülésen látta a filmet, s egy hatásos dramaturgiai pillanatban megszólalt: - „Na, a tegnapi filmet láttad, Kiskovács? Erről dumálhatsz, mert nekem tetszett.”
Már nyitottam is a számat, hogy nem láttam és hagyjál békén, mert tök rossz, hogy nem láthattam – de egyrészt erős volt a srác, tudtam, hogy mit lehet neki mondani és mit nem (alapvetően jó fej volt egyébként, sokszor megvédett a suliban, de tartottam tőle) – másrészt meg akkor ugrott be nekem, hogy mi is zavarta őket bennem igazán. Ugyanaz, ami engem zavart bennük. Hogy nem tudtak velem érdemben beszélgetni. Mert nem néztek annyi filmet, nem érdekelte őket annyira a téma. Őket is ugyanúgy frusztrálta a jelenlétem, mint engem az, hogy izmosak és szeretnek focizni.
„Erről dumálhatsz, mert nekem tetszett.” Ez visszhangzott a fejemben, s ez volt az, ami miatt onnantól kezdve már nem szívesen hoztam elő a filmeket. Hisz tudatosult bennem, hogy ők igazából nem akarnak vitatkozni, beszélgetni erről. Csak hát itt van ez a kis majom, aki, ha erről van szó, szépen produkálja magát. Ami alapvetően idegesít minket, de mit csináljunk vele? Hát nem tudunk semmit, itt ül, elfér. Csak ne pofázna annyit marhaságokról!
Innentől – azzal együtt, hogy az ember szerencsés esetben persze gyerekként se tudja meghazudtolni önmagát, pláne nem egy olyan megszállott, mint én – tényleg nem sulykoltam, hogy filmekről beszélgessünk a buszon. Bár eléggé levert voltam, hogy nem találok magamnak olyan barátot, akivel lehet. Például vitatkozni. Vagy az se kell, hogy haver legyen: elég egy normális ember, aki szívesen elmondja, mit gondol egy filmről. Hogy miért ért velem egyet, vagy miért nem. Később lett is ilyen személy az életemben. Sok.
Na, ezt az egészet igazából azért írtam le, mert az jutott eszembe erről a felhajtásról a Suicide Squad fogadtatása kapcsán, hogy minden kritikus (akárcsak legbelül, amikor magába néz) egy felnőtt kiscsávó arról a buszról, hátul a négyes ülésen. Nem is azt várja, hogy egyetértsenek vele. Viszont örülne neki, ha észrevennék, hogy neki ez a legfontosabb dolog a világon, hovatovább, ez a szakmája – ezért érzékenyebben reagál arra, amit lát. És nagyon tud örülni annak, sőt tán joggal várja el, hogy megtiszteljék azzal, hogy nem csak akkor beszélhet filmekről, ha az a mozi a másiknak is tetszik (vagy majd akkor tetszik, amikor megnézte). Vagy nem csak akkor, ha neki is az a film tetszik, ami a másiknak. A filmek nem a „leendő rajongóknak" forognak. Hanem annak, aki megnézi. Nem annak készül, akinek tetszik. Hanem annak is, akinek végül nem.
Jó lenne mindezt elfogadni. Semmi kis kívánság ez. De úgy látszik, mégsem az.
