A Sziget mindig tartogat valami csemegét, és idén sem volt ez másként: az utolsó két napba is sikerült annyi jót belesűríteni, hogy máris vissza akarjunk menni. 

Idén vegyes érzelmekkel indultam neki a Szigetnek, hiszen zsinórban öt-hatévnyi részvétel után van némi perspektívám arra, hogy milyen volt, és hogy milyen lett az egész rendezvény a nagy fesztivál-, illetve EDM-bumm közben. Egyrészt sajnálom, hogy az egész elvesztette az ellenkulturális jellegét, és inkább úgy döntött, hogy minél több embert terel össze a mainstream zászlója alá, másrészt pedig örülök, hogy minden korábbinál több ember nézhet meg minden korábbinál nagyobb és aktuálisabb fellépőket.

A fesztivál mára tényleg hatalmas lett, mind a Nagyszínpad előtti tér, mind az A38 sátor, mind pedig a partiaréna elképesztő méreteket öltött, és lassan nem marad egy talpalatnyi olyan hely sem, ami nincs beépítve koncerthelyszínnel, top up ponttal vagy épp egy Aldival. De ez már csak azért sem baj, mert jelenleg semmi sem viszi jobban szanaszét a hírünket a világban, és amíg francia, holland, angol, cseh, lengyel és magyar őrült jól érzi magát egy egész hétig, addig hiba kimaradni a buliból. Az első napok fellépői kaptak hideget és meleget is, de szerencsére a két zárónapra csak olyan előadások jutottak, amiknek kizárólag örülni lehetett.

Noel Gallagher’s High Flyin’ Birds 

Noel Gallagher az Oasis első két lemezével megteremtette magának az élete végéig szóló jólétet, megjárta már a kreatív csúcsokat, és a végére nyűggé váló, öccsével közös családi vállalkozásból is kilépett, így lényegében szabad, mint a madár. Ez érződik is élő teljesítményén (és legutóbbi szólóalbumán is), hiszen egy felelősségtől és a bizonyítási vágytól mentes bulit adott, és pökhendisége is csak a számok közti be-/kiszólásaiban jött elő. A zenekara tudta nagyon a dolgát, az orgánuma pedig még mindig elképesztően erőteljes, így tényleg nem volt semmi probléma a koncerttel azon kívül, hogy nem az Oasisszel lépett fel.

84%

CHVRCHES

A CHVRCHES-nek sikerült az, ami csak nagyon kevés zenekarnak: elkészítettek két teljesen egyforma, sodró elektropop-himnuszoktól duzzadó lemezt úgy, hogy a képlet másodszorra se legyen unalmas. Az van, hogy ha könnyeden dallamos, mégis vérpezsdítően lendületes szerzeményekről van szó, simán bízhatunk a skót hármas szakértelmében, amiből 1-2 pazar stúdióalbum még minden további nélkül futhatja. Élőben nem mindig nyújt meggyőző teljesítményt a banda, de most nem volt ok panaszra: csak az utolsó számokra értünk oda, de az egész sátort megrengető ütemek és a közönség és a zenekar részéről is érezhető intenzív odaadás alapján bánjuk, hogy nem szedtük gyorsabban a lábunkat.

84%

M83

Elég rég volt már, hogy az Anthony Gonzales vezette M83 a mainstream siker küszöbén találta magát a 2011-es Hurry Up, We’re Dreaminggel, és nem is tűnik úgy, hogy a francia kozmoszpop-együttesnek lesz újabb esélye ilyen nagyot dobni: mind a 2013-as Oblivion filmzenealbum, mind az idei Junk sorlemez azt sugallja, hogy a Messier 83 galaxis fényei kihunyóban vannak, de ebből a koncerten semmi nem volt érezhető. Az ember szívesen szórná a csillagászati hasonlatokat az előadás kapcsán, és lehet is: egy felemelő, magával ragadó űrutazás volt az egész, amelyben a zenekar elszántsága volt a legnagyobb pluszpont, na meg a szédületes hangzás, amin a sátor visszhangja sem tudott rontani.  

85%


FIDLAR

A tinédzserkori egzisztenciális problémákat huszonévesként feldolgozó FIDLAR a tökéletes fesztiválzenekar a maga felkelek-betépek-deszkázok triangulumjával, hiszen mi másról is lehet énekelni egyhétnyi atomkészség közben, hogy egy egész hétig atomkészek vagyunk. A koncert előtt azért voltak félelmeink a hangzást illetően, egy ennyire horzsoló produkciónak ugyanis különösen nem tesz jót a zárt hely, de szerencsére fellélegezhettünk – volna, ha a zenekar akár egy másodpercnyi időt is hagy, de nem. A négyes ledarálta életművének kb. kétharmadát, a hangulat emelkedettségét pedig jól mutatta, hogy egy faszi egy másik vállán állva kezdte el kiverni a színpad előtt, ahol nem sokkal később egy 15 méter átmérőjű mosh pit is kerekedett. Még annak is remek móka volt, aki egy hangot sem ismert a csapattól.

84%   



The Last Shadow Puppets

Összesen 10-12-en voltak a színpadon, és oda is tették magukat, viszont ha nem hangversenyteremben vagy óceánjáró hajón van az ember, valahogy nehéz azonosulni ezekkel a szexi kamaranótákkal. Eleve picit talán sok a kelleténél pár fokkal unalmasabb dal, így aki a két fejes legnagyobb slágereit várta, hoppon maradt, pedig a Turner-Kane páros mindent megtett a szórakoztatásért: előbbi valószínűleg tökrészegen a napszemüvegével gitározott, az utóbbi selyemköntösben rohangált és üvöltött; egyszer olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy a csók határán voltak, máskor meg elővették a Falltól a Totally Wiredot. Az ismertebb számoknál azért a közönség is beindult, de lássuk be, nem egy olyan poros fesztiválra való ez a szett, ahol mindenki a Hardwell-féle end show-t várja. Persze rossz azért egyáltalán nem volt.

77%