A Sing Street című felemelő tinédzserfilm csodálatos soundtracket csinál a felnőtté válásból. Írországban játszódik, de játszódhatna bárhol.
Volt ez így mindenkivel: velem például úgy volt, hogy legkisebb koromban persze jött Halász Judit (őt mondjuk még mindig imádom), aztán volt Michael Jackson, meg Depeche Mode, és naná, hogy Guns N’ Roses is! Utóbbi abban a korban talált meg, amikor még a zenei ízléséhez öltözködik az ember, s igen, én is kötöttem kockás inget a derekamra, s megnövesztettem a hajam (nő az magától, mondta apám), s volt gánszos piacos pólóm is persze, ami két mosás után, ahogy kell, kinyúlt. De kit érdekelt ez akkoriban?
Már az öltözködés mentén meghatározott zenei befolyásoltság, ez is isteni a Sing Streetben, ahogy a főszereplő fiú, Conor (Ferdia Walsh-Peelo) egyszer David Bowie-nak, másszor Robert Smithnek, aztán még sok mindenki másnak öltözik, mert otthon a tesója, eszmélésének kulcsfigurája, Brendon (Jack Reynor) épp megmutatott neki valami számára új és meghatározó zenét. Nem is ez számít, sugallja John Carney (Egyszer, Szerelemre hangszerelve) újabb, igen életigenlős zenés filmje, hanem az, hogy kihúzott szemmel, vagy épp szakadt pulcsiban, de Conor mindig be mert menni a vadak közé, s büszkén sétált be ugyanoda, a szigorú ír iskolába, ahol az intézményt vezető paptól meg is kapta érte a verést, sok diáktól meg a gúnyos kiröhögést.
A lényeg az, hogy Írországban, Magyarországon, mindenhol ösztönösen vállalja a legtöbb kamasz, hogy ma így, holnap úgy nézek ki, de a lényeg úgyis a zene, meg az, ahogy a menő riffek és a szerelmes szív által kijelölt betonos úton egyszer csak ember lesz a kölyökből, s felvállalja, hogy menni kell, előre, ott ahol nem nézek hátra, mert esetenként csak így érdemes. Alapvetően erről a bátorságról szól a film, s ezért nagy élmény nézni.
A Sing Street kicsit olyan, mint mondjuk Cameron Crowe szintén önéletrajzi ihletettségű mozija, a Majdnem híres, de az Amerikáról szól, a hetvenes évekről, ez meg itt Európáról és a nyolcvanasokról, ott jobban tűzközelben van a főszereplő fiú, itt meg ugye éppenhogy arra jön rá barátaival, hogy mi is az a tűz, amit át tudnak venni a popkultúrából, a dalokból. S hogyan lehet egy elvileg reménytelen közegben ráébredni saját magunkra, arra, hogy a szerelem fáj, a szemtelenség menő, s ha van egy kis tehetségünk is hozzá – amelynek meghatározása abban a korban sokkal megengedőbb, mint a későbbiekben – akkor aztán tényleg a miénk a világ. Mert ki foglalkozik azzal igazán, hogy a Vissza a jövőbe báljelenetébe csak mi képzeltük oda magunkat s saját szerzeményünket, vagy valóban megtörtént velünk, hogy fent gyűrtük a színpadon az elektromos gitárt?
Bár sokszor drámai és megható az egész, de legtöbbször boldogan vigyorog az ember a Sing Streeten, mert Conor kalandjai a könnyűzenével, az ír valósággal, a bandájával, a klipforgatás, a hülye ruhák, összeveszések és a felszabadult együtt zenélések mind azt jelentik, ami mindannyiunk tinikorában ott volt, így vagy úgy, földrajzilag itt vagy ott – s nagyon remélem, hogy a mai srácoknak is megvan az érzés, még ha más is a hacuka, s az alapállás. És azt is remélem, hogy az a pillanat is meglesz mindenkinek, ami Conornak is meglesz a film végén: a felismerés, hogy amit ő vérkomolynak gondolt, tényleg az, mert a megbolondult hormonok végül csak tudták ám, merre vigyék a hangyákat: oda, ahol be kell vállalni mindent, amit csak fontosnak és igaznak hiszünk. Mert a jövőt, nincs mese, ugyanúgy meg kell csinálni, mint egy klassz dalt.
Csak legyen meg valahogy az a szám – aztán majd hangszereli az élet!
