A Crystal Castles eddig három remek albumot tett le az asztalra, de vajon mire megy a formáció az egyik legfontosabb eleme, az énekesnő Alice Glass nélkül?

A Crystal Castles az elmúlt 7-8 évben magabiztosan szállította az eleinte chiptune-ból és sikoltozásból, majd gótikus elektropopból és sikoltozásból álló lemezeit, amelyek annak ellenére is tartották a szuper színvonalat, hogy manapság nem ritka, ha a fiatal zenekarok 1-2 lemez után kifulladnak. A 2012-es harmadik címnélküli albumot követően azonban érkeztek a viharfelhők, mert bár a Crystal Castles zenei agya mindig is a szintetizátor mögött kapucniban bólogató Ethan Kath volt, némi aggodalomra adhattak okot a vele évekig közreműködő és befutó Alice Glass távozásáról szóló hírek. A CC produkciójának ugyanannyira fontos eleme volt az énekesnő agresszív énekstílusa és őrült színpadi produkciója, mint a dekadens elektropopból álló zenei körítés, és bár a 2016-os Amnesty (I)-ra sikerült egy hasonló kaliberű pótlékot találni Edith Frances személyében, ami alapján nagyjából fel sem tűnik a különbség, a színvonal azért érezhetően visszaesett. Pedig lényegében ugyanazokat az elemeket pakolgatja egymás mellé a zenekar, mint amikkel 2010 óta zsonglőrködik, és igazából lehet, hogy pont ez a baj. Harmadszorra már nem tud újat nyújtani ez a koncepció, főleg úgy, hogy az aktuális korong sokkal kevésbé különbözik a 2012-es anyagtól, mint a 2012-es a 2010-estől. Így hiába vannak rendben a slágerek, és hiába tömi meg a csapat még mindig az A38 sátrat a Szigeten, a varázs valahogy eltünedezni látszik.

69%