Sorra nyeri a világversenyeket, ugyanakkor soha nem elégedett magával, azt vallja, bármilyen borzasztóan egyszerű darab is eljátszható rosszul. Ökrös Attila interjú.
Tavaly a Paris Grand Prize Virtuosot nyerte meg, majd a New York-i American Protege versenyen végzett kitüntetett helyen, aminek köszönhetően meghívták a Carnegie Hallba, ráadásul idén áprilisban az athéni eMuse nemzetközi versenyen is első lett. Nem is gondolnánk, hogy gyerekként a Száztagú Cigányzenekarban kezdett.
Édesapád, Ökrös Oszkár Kossuth-díjas cimbalomművész, ellenben te a hegedűnél, ráadásul a klasszikus zenénél kötöttél ki. Miért?
A hegedűvel öt éves koromban ismerkedtem meg közelebbről, és már az első találkozásnál a világ legtermészetesebb módján a sajátomnak éreztem a hangszert. Ráadásul nagyon szeretem a cigányzenét, nagypapám, Ökrös Árpád hegedűn játszott, prímás volt. Gyerekként édesapám révén úgynevezett reklámprímásként többször felléptem a Száztagú Cigányzenekarral. Ez akkor szakadt meg, amikor tizenegy éves korom körül felvételt nyertem a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába. Onnantól a klasszikus zenére összpontosítottam az energiáimat.
A Brüsszeli Királyi Zeneakadémián tanultál, Valerij Ojsztrah osztályában. Szakmailag mit gondolsz, miben különbözött az ottani oktatás az itthonitól, milyen változást hozott az életedben a külföldön szerzett tapasztalat?
Különleges volt az az időszak, rengeteget fejlődtem. Belgiumban olyan formában tették lehetővé számomra a zenei szabadságot, mint itthon előtte még soha. Anélkül terelgettek, hogy észrevettem volna, nem erőltettek rám semmit, ugyanakkor minden óra egy versenyhelyzet volt, de végig a szabadság levegőjén érezhettem magam. Jellemfejlődés szempontjából is nagy jelentősége van a külföldön töltött időszaknak.
Mexikóban is viszonylag hosszúnak mondható időszakot töltöttél. Ennyi külföldi kitérő után hogyan élted meg a visszaköltözést Magyarországra?
Egy évig dolgoztam egy zenekarnál koncertmesterként Mexikóban. Maradhattam volna, ha nem döbbenek rá, hogy nem azt az utat keresem az életemben. Nagyon szeretek Magyarországon lakni, az otthonomnak tekintem, Budapest egy igazi világváros és komoly tényező a kulturális életben.
Több nemzetközi versenyen végeztél első helyen. Hogyan készülsz egy-egy versenyre, mennyi gyakorlás után jutsz el oda, hogy felkészültnek érzed magad?
Őszintém mondom, még soha nem voltam önfeledten elégedett. Ritkán, egy-egy periódusban érzem csak úgy, hogy amit kellett, kihoztam magamból. Összességében viszont rendkívül önkritikus vagyok. Mindez a fejlődés szempontjából elengedhetetlen. Persze jó, ha a zenész a gyengeségei mellett az erősségeivel is tisztában van.
A díjak örömmel töltenek el, ugyanakkor megnyugvás, hátradőlés soha nem következik be utána. Külföldön azt tapasztaltam, hogy a díjak, illetve a nemzetközi elismerések a lehetőségek határait tágítják, azok révén több koncertmeghívásra nyílik alkalom, jobban felfigyelnek a zenészre, több rivaldafényt kap.
A gyakorlási idő pedig az adott darabtól függ. Bár szerintem a zenében nem létezik nehéz vagy könnyű darab.
Tényleg?
Szerintem nincs ilyen. Úgy hiszem, hogy bármilyen borzasztóan egyszerű darab is eljátszható rosszul. Mindegyik darabhoz ugyanazzal a tisztelettel közeledem. Nem tehetek különbséget, mert az a színvonal kárára menne.
Két budapesti zeneiskolában is tanítasz hegedűt. Vannak különleges pedagógiai módszereid?
Módszer tekintetében semmiképp nem próbálok más lenni, mint a volt tanáraim. Huszonhat éves vagyok, alig néhány év választ el a tanítványaimtól. Partnerként kezelem őket, nem szeretek a tanár pozíciójában tetszelegni. A tanításban az a célom, hogy a gyakorlás során olyan gondolkodást érjenek el a diákjaim, hogy ne kerüljenek zsákutcába. Az oktatás folyamatában egy-egy szituációból én is rengeteg ismeretet szerzek.
Szerinted mitől függ egy zenész sikere?
A zenészt a közönség túlmisztifikálja. Mindenki olyan zenét képes játszani, amilyen ember. Ha az embernek megvannak a belső mélységei, ha komoly lelki, spirituális fejlődésen megy át, akkor mindez a zenéjére is rányomja a bélyegét. A karrier megint más kérdés. Nem árt hozzá a kapcsolatszerzés, a marketing, a szerencse ugyancsak nem elhanyagolható tényező.
Most milyen tervek foglalkoztatnak?
A hegedűirodalomban számos rendkívül fontos, kihívást jelentő darab egész sora található, ezeket szeretném eljátszani. Egy-egy darabot óvatosan, kellő körültekintéssel illik kezelni, bár minden darab átgondolást igényel. Pablo Casals például harminc évig gyakorolta a Bach csellószviteket, mielőtt a közönség elé lépett volna velük. Az ő alázata minden zenész számára mértékadó lehet.
