Négy éve jelent meg a Köztársaság c. dráma, amely számos díjat nyert, és a közelmúltban újra bemutatták. A szerzővel – egykori kollégánkkal – Szálinger Balázzsal beszélgettünk.

Hogy tetszett az előadás?

Nagyon tetszett, a premier után még egyszer megnéztem. A próbafolyamat első része Pesten a Stúdió K-ban folyt, és ott jó néhány próbán részt vettem, sőt egy összpróbát is láttam, titkosan. Úgyhogy többé-kevésbé tudtam, mire számíthatok.

Ilyenkor beleszólsz az előadás alakulásába?

Sose szóltam bele abba, hogy mit gondoljon a rendező a szövegemről. A próbák alatt jegyzetelek, ezeket most is megmutattam Horváth Illés rendezőnek, aztán amit ő fontosnak tart, az rajta keresztül kerül tovább a színészekhez. Ez az ő dolga, hiszen az előadást ő álmodja meg. Az én feladatom pedig az, hogy olyan szöveget hozzak létre, amiben minden egyértelmű. Ha ez nem sikerül, az az én felelősségem.

Máshogy nézed a saját darabodat?

Persze, és furcsa érzés. A dráma eleve színpadra születő szöveg, a szerző is szereplőket, helyzeteket, mozgásokat és környezetet lát maga előtt, de a képzeletnél akkor sincs tágabb. Ha Az ember tragédiájából látott valaki egy rendezést, az nyilvánvalóan leszűkítő volt ahhoz képest, mint amit a fantáziájában a szöveg alapján elképzelt. Mindegyik színházi előadás egy értelmezése a szövegnek, és soha nem adhatja a szöveg teljességét, a maga módján mindig elvesz valamit belőle, hiszen csak egy olvasatot valósít meg a több lehetőség közül. De ez nem probléma, mert azért született a dráma, hogy színpadra kerüljön, sőt igazán kinyílni, hatni is csak ott tud.

Az előadás egy öngyilkos merénylő jelenetével zárul, ami már nincs benne az általad írt drámában.

Ez egy rendezői értelmezés, és nem ízlésbeli kérdés, egyáltalán nem zavar. Nem érzem, hogy bármit elvett volna, vagy valami olyat tett volna hozzá a szöveghez, ami problémát okoz. Nekem is meg kellett fejtenem ezt a jelenetet, én is úgy figyeltem, mint bármely más néző.

Mit szóltál ahhoz, hogy újra műsorra tűzték a Köztársaságot?    

Nagy öröm, hogy ennyi év után újra bemutatták. Már azt hittem, hogy ez a darab „elalszik”, hiszen több mint négy éve jelent meg. Volt két nagyszínpadi bemutató is belőle, azt gondoltam akkor, hogy ez ennyi lesz. Hiányzott, hogy egy pesti előadás is legyen a Köztársaságból. Korábban majdnem lett egy a Magyar Színházban, de az végül elmaradt, így ez a mostani ajándék.

Ez az egyetlen drámád, amit már többször bemutattak. Mit gondolsz, miért?

Fogalmam sincs, biztos ez a legjobb. Vitatkoznék azzal, aki azt mondja, hogy pusztán a politikai olvasat miatt. Természetesen van benne áthallás, de a hangsúly nem ezen van. Ez egy eleve félelmetes történet a fiatal Julius Caesar kalózrabságáról, amit eddig még senki nem dolgozott föl. Nem is értem miért, hiszen nagyon adja magát.

Több műfordítás is fűződik a nevedhez. Véleményed szerint a fordítás önálló műalkotás?

Nem tudok semmilyen nyelven igazán a magyaron kívül, ezért az összeset nyersfordításból csináltam: a Nemzetiben az Atáliát, Dunaújvárosban az Amphitryont, vagy 2010-ben a Leonardo da Vinci meséit. Az első két drámánál tudtam a versformát és sorfajtát, és abba kellett beillesztenem a fordítást, így esetemben inkább a technikai tudásomra volt szükség, mint a nyelvérzékemre.

Mindegyikhez ugyanúgy vonzódom, mert a mondatok, a rímek, a költői képek az enyémek, és szeretem őket. A darab nem az enyém, de a szöveg igen. Az Atália után jöttem rá, hogy a versfordítást - főleg ha formában írt vers az - nem nagyon tudom az eredeti szerző műveként tekinteni, hiszen az például Tóth Árpád képalkotása, hallása, retorikája, mondatalkotása. Az Tóth Árpád műve, és kész.

És Nádasdy Ádám Isteni színjáték fordítása?

Nádasdy Ádám nagyon elegánsan, egyszerre bátran és szerényen kihátrált és előre engedte Dantét, nem úgy, mint Babits Mihály, aki a saját rímelését adta át Danténak. Korábban Babits szemüvegén keresztül olvastuk az Isteni színjátékot. A Nádasdy-szöveg olvasásakor az volt az élményem, hogy először találkozom Dantéval. Ő megcsinálta a munkát, félreállt, és hagyta, hogy találkozzam az eredeti szerzővel. Ezért forradalmi Nádasdy, mert egyrészt ugye általa lett a magyar népnek egy új Dantéja, de simán lehet, hogy most először lett igazi Dantéja.

Elsősorban költőnek tartod magad?

Igen, és nagyon utálom, amikor azt írják rólam, hogy költő, vessző író, vessző szerkesztő, vessző drámaíró. Mihez képest vagyok még író is? A legjobb, ha simán csak költő. Azt is ki kell még érdemelni. A vers az én egyetlen igazi műfajom, nincs olyan agyam, mint egy drámaírónak. Ez megvan Pintér Bélának, Szakonyi Károlynak, Székely Csabának és még sokaknak, de nekem sose lesz meg. Amikor drámát írok, akkor is úgy gondolkozom róla, hogy az sokkal inkább költészet, mintsem dráma, inkább csak amolyan színpadi ügyeskedés költői eszközökkel. A színpadi szövegeim problémái is ebből adódnak. Van, amin nem tud változtatni az ember.

Drámát kizárólag megrendelésre írsz?

Csak a két saját drámám, a Becsvölgye és a Köztársaság az, amik nem felkérésre íródtak. Ez a kettő az, ami kizárólag az enyém és nem más alapötletéből vagy megadott témában egy rendező segítségével, vezérletével íródott. A többi színházi munkám, a mesefeldolgozások, fordítások és drámaátiratok mind felkérésre készültek. Az elején sokat dolgoztam együtt Horváth Csabával, aki a legtöbbször elolvasott egy alapszöveget, majd megbeszéltük, hogy a súlypontok hol legyenek, ami erősen meghatározta a folyamatot. Az ő instrukciói nélkül más lett volna a végtermék. Úgyhogy ezeket nem is mondhatom egy az egyben saját műveknek.

A Hévíz folyóirat főszerkesztőjeként gyakran küldenek neked kezdő, fiatal költők verseket. Mi a tapasztalatod, milyenek?

Sokan vannak, és nagyon jók. Többen vannak, mint mi voltunk – vagy csak jobban látszanak az internet miatt. Egy fontos dologban teljesen mások: kevés kivételtől eltekintve nincsen idő a verseikben. Például a tavasz megfogalmazása náluk legtöbbször érzékelés és leírás, nem pedig egy folyamat része, nem jön utána a nyár. A mai dolgokat nem nagyon helyezik el történelmi távlatokban: nincs múlt, nincs nagyapa, nincs ott a féltés, hogy mi lesz száz év múlva. Nincs feleselés Ady Endrével, Ady korával. A versek legtöbbje a jelen viszonyainak, színeinek, fájdalmainak, kis történeteinek leírásai, de jelennek nevezés nélkül. És úgy érzem, nagyobb tehetségűek a leírás, a képalkotás terén, mint mi voltunk, az asszociációik is bátrabbak. Ugyanakkor sokszor lusta disznók.

Mivel foglalkozol most?

Több mint két éve nincs színház az életemben, vagyis úgy pontos, hogy nem írtam semmi újat, két gyerekelőadást, a debreceni Rigócsőr királyt, meg A csillagszemű juhászt leszámítva – ez utóbbit a Budapest Bábszínház mutatja be nemsokára. Muszáj volt ezt a döntést meghozni, mert fájóan elfordultam a verstől, és hát az az én országom. Ezért a tervek szerint most ősszel, négy és fél év után megint lesz új verseskötetem.

Mit árulhatsz el a kötetről?

Még képlékeny, de biztos, hogy karcsú kötet lesz, 35-40 verssel. Ezekből nem is sokat közöltem. A korábbi köteteimben szereplő versek legtöbbje már a könyv előtt megjelent különböző folyóiratokban is, de most máshogy szerettem volna.

A versek témája, világa?

Földrajz, történelem, flóra és fauna.

És a közélet illetve magánélet?

A közélet és a magánélet szinte teljesen kiveszett, de nemcsak ők, hanem az Én is, pedig hát mindhárom elég fontos szerepet vitt eddig. Kicsit idegen világ ez nélkülük, de így most izgalmasabb. Nyilván most is ott vannak valahol, de szerintem pillanatnyilag jobb helyen vannak. Valószínűleg egyik magával rántotta a másikat, és nem úgy történt, hogy hirtelen minden, ami addig érdekelt, elkezdett már nem érdekelni.    

Az első köteted 21 éves korodban jelent meg Kievezni a vajból címmel. Mennyiben változott a költészeted az eltelt, majdnem húsz év alatt? 

Hát gondolom pont annyit, amennyit ennyi év alatt változnia kellett. Valamennyire nyilván más, de alapjaiban nem hiszem. 21 éves koromban a versek fele arról szólt, hogy klasszikus költőket írtam át, a másik fele meg pajzánságról, gúnyolódásról. A következő egy vígeposz volt Zalai passió címen, majd ezt követte a századelő kabaréjáról szóló verseskötet. Később nagy gondolati költőnek képzeltem magam A sík című, mérsékelten sikerült könyvben, amolyan sokat akar a szarka módján, aztán jött a Köztársaság a közéletiség vs. magánélet dologgal. Szóval volt itt minden, mint a búcsúban, de valahogy mégis csak az utóbbi által kaptam címkét, és ez szörnyű. Összességében nem hiszem, hogy alapjaiban változott volna az, amit csinálok. Na majd biztos most.

Gondoltál már arra, hogy átírd a korai verseidet?

Az kéne csak, gyáva kis hazudozás lenne a mai tapasztalataimmal fazonírozni egy húszéves koromban írt művet. Kit akarnék vele becsapni, az olvasókat vagy magamat?