126 éve, szeptember 13-án született Bárczi Gusztáv, aki nemcsak szakmájában volt zseniális, de számtalan kisgyerek életét mentette meg.
Néhány napja az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karának névadója, valamint egykori munkatársai Essősy József és Zékány Iván poszthumusz megkapták – talmudi kifejezéssel élve – a Világ Igaza kitüntetést, Izrael államának legnagyobb elismerését. A gyógypedagógia úttörőjéről eddig is ismert volt, hogy a vészkorszakban többedmagával zsidó gyerekeket bújtatott értelmi fogyatékosoknak álcázva, most pedig kollégáinak, Essősy Józsefnek és Zékány Ivánnak hősiességére is fény derült.
A jeruzsálemi Jad Vasem intézet Világ Igaza Hivatala 1963 óta vizsgálja a megmentettektől beérkezett javaslatokat, és amennyiben megalapozottnak találja, kitünteti azokat a nem-zsidó embereket, akik életük kockáztatásával mentettek zsidókat a holokauszt alatt. Hivatalos adatok szerint 2016. január 1.-ig 837 magyart tüntettek ki, akik között olyan hírességek is előfordulnak, mint Szőnyi István festőművész és családja, Ferenczy Béni szobrász és felesége Noémi gobelinművész, Karády Katalin színésznő vagy Nemes Nagy Ágnes.
Vajon most mit szólna a kitüntetéshez Bárczi Gusztáv, aki - egykori pályatársai visszaemlékezései szerint - életveszélyes hőstetteiért soha sem várt elismerést, hálát, mivel a kiszolgáltatottak, elesettek védelmét ugyanolyan természetes feladatának tartotta, mint a fogyatékos emberek sorsáért érzett felelősségvállalást? Ezt már sajnos nem tudjuk meg, de születése évfordulójának alkalmával - szeptember 13-án, 126 éve, hogy megszületett Bárczi (eredeti nevén Kratina) Gusztáv – elevenítsük fel röviden ennek a kivételes Embernek a történetét. Diplomáit Budapesten szerezte, előbb gyógypedagógiai tanár, majd fül-orr-gége szakorvos lett. Az első világháborúban katonai szolgálatot teljesítése közben megsebesült. Rémisztő háborús tapasztalatai sokáig kísértették, még egyetemi oktatóként is elborzasztotta vele hallgatóit. Az is elképzelhető, hogy a fronton megtapasztalt borzalmak is szerepet játszottak abban, hogy majd a második világégéskor életét kockáztatva védelmezze embertelenségnek áldozatul esett gyerekeket.
"És megváltoztatá magaviseletét ő előttük, és őrjönge kezeik között, és irkál vala a kapuknak ajtain, nyálát pedig szakállán folyatja alá. És monda Ákhis az ő szolgáinak: Ímé látjátok, hogy ez az ember megőrült, miért hoztátok őt hozzám? Szűkölködöm-e őrültekben, hogy ide hoztátok ezt, hogy bolondoskodjék előttem?" (Sámuel 1. könyve 21. fejezet)
A fenti idézet az ószövetségi Dávid király túlélési stratégiáját mutatja be, amikoris saját biztonsága érdekében úgy döntött, hogy ártalmatlan félkegyelmű bolondnak tetteti magát. A második világháború alatt ehhez a cselhez folyamodott Bárczi is, aki valószínűleg ismerhette a bibliai meneküléstörténetet, már csak azért is, mert 1935-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium gyógypedagógiai referense lett. Az akkor már elismert gyógypedagógus és társai embermentő kalandjának tényszerű bizonyítása nagyban Essősy József fiának, Essősy Gábornak köszönhető, aki néhány régi papírra bukkanva, majd Varga László történész-levéltáros által előkerített néhány további dokumentummal együtt kézzel foghatóvá tette a történteket (amelyről elsőként az interneten a Fotólexikon blog számolt be, az írásos dokumentumok bemutatásával). Essősy József a kisújszállási gyógypedagógiai intézetből 1944. október 7-én - amikor a németek megszállták az intézetet és elrendelték annak kiürítését - 93 növendékkel gyógypedagógus tanártársával Zékány Istvánnal együtt elindult Budapestre az Üllői úti Állami Gyermekmenhelyre. A közeledő front elől sietve az aláaknázott vonalon életüket kockáztatva, étlen-szomjan a több napos viszontagságos utazást vállalva sikerült megmenteni a sérült gyerekeket, akiknek máshogy nem lett volna túlélési esélyük. Az Üllői úti intézetbe érve, azonban további kihívások várták őket. Végül a Bárczi Gusztáv igazgatósága alatt álló Alkotás utcai Gyógypedagógiai Intézetben kötöttek ki. 1944. október 28-én irodájában Bárczi azt a kérdést tette fel két fiatal gyógypedagógusnak, hogy elvállalják-e a Svéd Vöröskereszt által beutalt zsidó gyermekek irányítását, elrejtését is. Essősy szerényen csak annyit jegyzett fel erről:
Akkor nem kis dolog volt ilyesmit elvállalni, mégis, mindketten igent mondtunk.
Ez a nem kis dolog életük kockáztatását jelentette.
A mentőakciót azért is lehetett megvalósítani, mert a fasizmus idején annak ideológiájától a magyar gyógypedagógia többnyire érintetlen maradt. Így sikerült tizennyolc zsidó, nem fogyatékkal élő lányt rejtegetni. Külön megtanították őket, hogyan viselkedjenek házkutatás esetén, így tartotta ott őket egészen a háború végéig. Zováth Mariska néni, az intézet szakácsnője beszámolt arról, hogy Bárczi az utolsó pillanatig, amíg lehetett, gyalogosan bejárt hozzájuk, hogy szervezze védelmüket, és biztassa őket. Kisteleki Denise – a Svéd Vöröskereszt listáján a 33. számon (lásd a lenti képen) – túlélő 70 év távlatából is visszaemlékszik arra, hogy nem sok idejük maradt unatkozni, mert a velük lévő pedagógusok foglalkoztatták őket és segíteniük kellett a kisebbek ellátásában is.
Egy másik túlélő, Ecséri Lilla naplót írt a bujkálásról, amely meg is jelent (Ecséri Lilla: Napló, T-Twins kiadó, 1995 Budapest): „... most már két hete itt vagyok a Gyógypedagógián... itt nem kértek iratokat, de mindenki tudja, hogy ki vagyok. Mellesleg minden lány zsidó vagy félvér, persze a fele mint menekült szerepel... azért írok ilyen kuszáltan és zavartan, mert szörnyen el vagyok keseredve. Ide jött egy csomó német katona és megették az egész mákos bejglimet, amit anyu hozott karácsonyra.... aztán a külsőmmel sem vagyok megelégedve, mert nagyon zsidós vagyok, amit persze állandóan hallok. Máma is szörnyen rosszul esett, amikor mondták, hogy ne menjek fel, mert rólam rögtön látszik, hogy ki vagyok..." - írta könyvében”.
A második világháború után továbbra is aktív maradt Bárczi: kulcsszerepe volt a magyar gyógypedagógia országos intézményhálózatának megszervezésében, munkatársával, Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flórával, a híres költőfeleséggel (és József Attila múzsájával) együttműködve. Népszerűségét és széles ismeretségi körét felhasználva, politikusokat megnyerve küzdött a háború után elhagyott, borzalmas szociális körülmények között élő sok ezer ellátatlan fogyatékos gyermek elhelyezéséért. Radványi Géza Valahol Európában című filmjének témáját akár Bárczitól is meríthette, aki elhagyott főúri kastélyokba költöztette az árván maradt rászorulókat, és ilyen módon alakította át a somogyvári, rumi, zalaszentgróti kúriákat gyógypedagógiai iskolákká, intézményekké. 1949-ben válságos időszak jelentkezett a Bárczi által vezetett főiskola életében: ez sem kerülhette el a korszakot jellemző kemény ideológiai zárlatot. Egy felülvizsgálaton igazgatói funkcióját is megkérdőjelezték. Levéltári adatok szerint Bárcziról és a tanári kar többi tagjáról is egymondatos feljegyzések tanúskodtak az akkori rendszer besúgói – tanárok, oktatók – szubjektív, politikailag motivált véleményéről: „el kell bocsátani”, „párttag, maradjon”. Bárczi Gusztáv papírján ez a minősítés állt: „ha jobb van nála, le kell váltani”. Későbbi aktív politikai szerepvállalását kortársai taktikai lépésnek tartották, és összefüggésbe hozzák a főiskola helyzetének mentésével és fejlődésének biztosításával. Az orvos-gyógypedagógus Kossuth-díjat is kapott. Bárczi apó”, és később a főiskola vezetésével megbízott Illyés Gyuláné is széles társadalmi körökből segített hallgatókat felvételhez: a vidéki munkásosztály gyermekeit is, de olyan deklasszálttá vált családok tagjait is (például lelkészgyerekeket), akiket mindenhonnan elutasítottak, és csak a gyógypedagógiai főiskolán működő szemléletnek köszönhették a felsőoktatásba való bekerülésüket. Hogy közülük csak a legismertebbeket említsük: Mérei Vera, Ranschburg Jenő, Gyurkovics Tibor is nagymértékben annak a sajátos felvételi rendszernek köszönhette a főiskolára való bejutását, amely Bárczi Gusztáv nevéhez kötődik. „Bárczi Gusztáv felejthetetlen ember számomra” – írja Gyurkovics Tibor, József Attila- és Kossuth-díjas költő és író Gyógypedagógia és forradalom című írásában. – „Ma is áldom a sorsot, hogy ismerhettem. Azon kevés férfiember közé tartozott, akire könnyedén és egy helyből felnéztem.”
A gyógypedagógiai tanárképző főiskola 1975-ben vette fel Bárczi Gusztáv nevét, amelyet az ELTE-be történő 2000. évi integrációját követően is megőrzött (napjainkban ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar) és a köznyelvben az intézmény neve azonosult egykori igazgatója nevével, hiszen legtöbbször „A Bárczi”, elnevezéssel emlegetik a Kart és gyógypedagógus-hallgatóit pedig „bárczisoknak” nevezik. A Kar 2010-ben az ELTÉ-n elsőként hagyományőrző szándékkal Holokauszt Emléknapot szervezett. A jeles rendezvényt a Kultúrpart is támogatta.
