Nem láttuk sem Kings of Leont, sem a Major Lazert, de nagyon jól éreztük magunkat a 2016-os berlini Lollapalooza két napja alatt.
A tavalyi évben megrendezett első európai Lollapalooza csodás nyitányt kerekített a fesztivál tengerentúli lábának: a berlini Tempelhof reptérre összecsődített több tucat remek banda (Hot Chip, Tame Impala, Belle & Sebastian, Run The Jewels, The Libertines) rendkívüli hangulatot biztosított a német fővárosnak, ami önmagában csodás hely, így meg pláne. Ezért is fogadhattuk kicsit savanyúan a hírt, amikor az idei Lolla fellépőlistája kissé felemásra sikeredett, de szerencsére nem mindenki volt így, hiszen a fesztivál előtt pár nappal már teltházra lehetett számítani a Treptower Parkban, ahova 2016-ban költözött az egész parádé.
Az idei helyszín jobb is, meg rosszabb is, mint a tavalyi: a Tempelhofot a reptéri hangulat különlegessége és az elrendezés tette vonzóvá, a Parkban viszont nyugodtan lehetett a fűben is heverészni, ami nem utolsó szempont a talpainkra nézve, ha városnézéssel is összekötjük a bulit. A gyep viszont csalóka volt, a színpadok előtt ugyanis leginkább még a Szigeteseket is verő masszív porfelhők jöttek szembe, és a társasággal sem lehetett egykönnyen azonosulni, mármint akkor, ha nem az EDM-hullámot követően álltunk be a sorba, hisz ha egy félpucér kigyúrt amerikai meséli, hogy milyen király volt a Milky Chance, érzem, hogy egyre kevésbé vagyok idevaló.
Azért még így is le lehetett évtizedes klasszikusokat a rendezvény két napja alatt, és nekünk sikerült is: a New Order és a Radiohead produkcióira fókuszálva kiváló élményben volt részünk, pedig mindkét előadó jócskán túl van már a kreatív csúcsponton. Igaz, tavaly pont a NO mutatta meg, hogy tízévnyi kihagyás után, középkorúan is bőven tündökölhet az ember, pedig az elektronika pont nem az a műfaj, ahol 30-40 fölött van keresnivalója bárkinek is. Az elképesztően gazdag 80-as évekbeli életmű és a tavalyi remek visszatérés azonban bíztató jelekkel kecsegtetett a fellépés előtt, amibe nem is lehetett belekötni. Mérnöki dinamikával, slágert slágerre halmozó repertoárral és összeszedett legénységgel érkezett a csapat, az életre kelt partihimnuszokat pedig tényleg felvillanyozó élmény volt hallani. Viszont kicsit fura volt a gombóc alakú Bernand Sumnerre a klubzene megújítójaként tekinteni, és a szokatlanul enervált közönség is bizarrul hatott, és, bár az előadásmódra és a profizmusra tényleg nem lehetett panasz, az az agyeldobó szikra, amit egy valódi legenda koncertjén vár az ember, valahogy elmaradt. Egyáltalán nem voltak lelketlenek, és minden pontosan úgy szólt, ahogy kellett, az a többlet viszont, ami egy bulit tényleg megismételhetetlenné tesz, sajnos hiányzott - De még így is le a kalappal.
85%
Bár a Radiohead idei korongját szokás volt szeretni, sajnos mi hónapokkal később sem tudunk igazán elismerően nyilatkozni róla, bár azt el kell ismernünk, hogy az A Moon Shaped Pool korántsem lett olyan rossz, hogy ne várjuk nagyon az egész életművön átívelő, több mint kétórás koncertet. A lelkesedés azonban óvatos volt: a YouTube-videók alapján ugyanis én katarzisra nem számítottam volna, így a tanulság az, hogy a koncertvideók teljesen képtelenek visszaadni az zenekar élő teljesíményét, ami minden ízében bámulatos volt: egy teljesen komplett, egymás mozdulatait a saját zsigereikben érző, a végső milliméterig összehangolt produkció tárult elénk, ami ugyanolyan hihetetlen módon képes előadni egy fullasztó klubdalt (Idioteque), egy indie-garázs slágert (Bodysnatchers) egy gyönyörű, szétcsörgőzött balladát (Reckoner). Magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy így sikerült a buli, de tényleg nem lehet róla rosszat mondani, pazar volt hangilag és képileg, az a bizsergés, amit az ember a gátszakadásszerű finálék (Karma Police például) lát az ember a zenekar és a közönség részéről, tényleg lebilincselő emlékeket hagytak bennünk, így sokszorosan is sajnálhatjuk, hogy a csapat átlag tízévente jár Magyarországra.
95%
