Cannes-ban idén szenzációként ünnepelte a sajtó, aztán a zsűri figyelemre se méltatta a Toni Erdmannt. Nagy mozi, de nem adja könnyen magát.
Miért is adná? Az élet sem adja – ez a film meg arról szól, nem is akárhogyan. 162 perc, s nem egy háborús/fantasy-s kalandtörténetet mesél el, hanem egy mai, hétköznapi abszurd valamit, nevezzük apa-lánya kapcsolatnak. Ráadásul német nyelvterületről származik a lelkem, róluk meg minden tisztelettel azért érdemes megjegyezni, hogy elég ritkán raknak le az asztalra kortárs, szuverén remekművet.
Többszörösen is csodának számít hát a Toni Erdmann, meg is kell becsülni, ami alatt csak annyit értek, hogy oda kell neki adnunk magunkat. Kell tőlünk a türelem-figyelem-érdeklődés, hiszen Maren Ade filmje nem a kegyeinket keresi, hanem azt csinálja, amit jónak lát: úgy forgatja ki keretei közül a világot, hogy közben nagyon is valódinak mutatja. Első ránézésre Ines (Sandra Hüller) se az a karakter, akivel szívesen együtt töltenénk szűk három órát: szemében folyton ott pulzál valami kellemetlen feszültség, megfelelni akarás a menedzsermelónak, apjával szemben meg a rémülettel vegyes értetlenség, melyben máris van egy ellentmondás – mégpedig a saját magával szembeni gyanakvás ellentmondása.
Winfried (Peter Simonischek) ugyanis kétségtelenül érthetetlen figura –az úgynevezett normálisak, de Inez biznisz-szemléletű kasztjából nézve még inkább annak tűnik a fickó. Hát miért is tűnne másnak, amikor körülbelül ötpercenként kap elő az ingzsebéből egy protézist, rakja be a szájába, majd Toni Erdmann nevezetű alteregójaként így bohóckodik faarccal és sokszor parókával a lehető legkülönbözőbb élethelyzetekben?
Winfried tökéletesen flúgos, de olyan rendszer van benne, mely arra tolja Inezt, s magát a filmet is, hogy belássuk: a társadalom, ez a hülye, öntelt társadalom legalább annyira röhejes, mint amennyire a papát annak tartja szinte bárki, akire ránéz. A Toni Erdmann olyan film, mely nem egyértelműen, nem rögtön és azonnal kapja el az embert, hiszen 10 perc után még el se tudjuk képzelni, mi lesz itt még a maradék két és félórában? Túlságosan realista, mégis zavarba ejtő, mert ketyeg benne valami. Winfried elmegy Ines után Bukarestbe, hogy rendbe hozzák kapcsolatukat. És akkor mi van? Miért érdekel majd ez minket? Mitől lesz ez az egész fontos?
Úgy lesz az, hogy észre se vesszük. Úgy nyílik ki a film, hogy igazából sose volt bezárva. Ritka őszinte alkotás a Toni Erdmann, de nem abból a fajtából, ahogy a hétköznapi celebek szoktak nagy vallomásokat tenni a magazinoknak. Egyszercsak ott áll előttünk pőrén Ines (először csak átvitt értelemben, egy elképesztő zenés betétnek köszönhetően, aztán már konkrétan is), s legkésőbb akkor szembesülünk azzal, hogy nem mi figyeljük és próbáljuk megérteni Winfridet meg az ő hibbant vicceit, hanem már az elejétől rólunk szól ez az egész, az ostoba kis önámításainkról, arról, hogy túlságosan komolyan vesszük azt, ami nem érdemli meg, s észre se vesszük azt, aminél fontosabb aligha létezik. Bolondokházában élünk, homlokunkra ragasztva ott a flepni, hagyjuk hát, hogy Toni Erdmann megmutathassa, mennyire is kínos ez az egész. És közben meg mennyire érdemes rá magasról szarni!
Oscart neki!
(A film szeptember 29-én nyit a mozikban, de addig is megtekinthető számos premier előtti alkalommal. Én a CineFesten láttam.)