Párizs – utálom, hogy szeretem. Túlfűtött, csábító és izgató, mint egy titkos viszony.
Az első alkalom után elterveztem, hogy soha, de soha nem jövök ide többé… ennek ellenére most tavasszal nyolcadik alkalommal jártam ott és tutira veszem, hogy nem utoljára… Párizs olyan , mint a drogok. Ahogy ott sétálsz a baromi mocskos utcákon, vagy lehajítja eléd a tányért a pincér, fellöknek a metrón, vagy elfordítják a fejüket, amikor kérni akarsz egy kis segítséget, kérdezed magadtól, mi a fenének jöttem ide már megint?! Aztán azt veszed észre, hogy telik az idő, repülőjegyeket nézegetsz és azon gondolkozol kinek kéne megmutatni a várost, hogy legyen okod amiért megint odamész. Valójában annyira túlfűtött, csábító és izgató, mint egy titkos viszony és pont ezért vágysz arra, hogy újra és újra átéld, ahogy elkápráztat a rengeteg fény, elkábít a félhomályban megbúvó kis éttermek, lokálok intim ígérete, végérvényesen füledbe mászik a kiszűrődő sanzon dallama ,melyet érzel anélkül, hogy értenéd a szövegét.
A Kultúpart rádióműsorában Józsa Anetta mesélt a fény városáról:
Ezekért az életérzésekért viseled el többek között a lepusztult RER kocsikat,melyekkel egyébként nagyon egyszerűen bejuthatsz a Charles de Gaulle reptérről. A reptér nagy, sok részből áll, az alkalmazottakhoz felesleges szólni, tovább mennek anélkül, hogy csak egy pillantást is vetnének az emberre. Ez a reptér is alkalmas túlélési gyakorlatra, főleg ha átszállásra vagyunk kénytelenek igénybe venni. Kezdő utazók inkább kerüljék el egy tengerentúli járat kiválasztásakor. Ha Párizs a végállomás, akkor van időnk bolyongani, de a lényeg, hogy haladjunk egyenesen a végéig, ott megtaláljuk a városi vonatot (RER) . Jegyet automatákból bankkártyával, vagy készpénzért, esetleg kivárva a sort , irodai alkalmazottól vehetünk. Egyirányú jegy a városközpontba 9,50 EUR a ( pl Gare du Nord ), menetidő kb. 30 perc. De lehet venni 24 órás ( 10,55 EUR ) , három napos ( 23,55 EUR ), stb jegyeket is, a sima metrójegy 1,70 EUR – ba kerül. Az Orly reptérről szintén egyszerű a bejutás az Antony állomásról RER , melynek a végállomása a de Gaulle reptér.
A metróhálózat regénybe illő, egyrészt nagyon szépek az állomások, igazi franciás, különleges, különc, látványos megjelenítésűek, másrészt labirintusszerűen bonyolult a haladás. Néhány megállóban átszálláskor sokat kell gyalogolnunk, lépcsőznünk, kanyarognunk. Legjobb a saját intuíciónkban bízni, haladni a tömeggel, másra úgysem számíthatunk, hiszen alig akad bármi tábla, irányjelző, információ útközben. Sok a kéregető, zenész, vagy szürreális „előadó”, akik utazás közben, vagy az állomásokon bukkannak fel. Ugyanígy a felszínen is és sok a trükkös csaló is, jellegzetesen hozzánk csapódnak, eljátsszák, hogy találtak egy ékszert az utcán épp mellettünk és eladnánk nekünk, de nyilván ezek értéktelen holmik és viszik a pénzt is és a szajrét is. Nagyon határozottan ott kell hagyni őket, elfordulni, szóba sem állni velük.
Szállást leginkább metró közelében keressünk, javaslom a Quartier Latin-t ( „diák-negyed” 5. kerület ), Pantheon, Sorbonne, Notre Dame környéke. Tipikus francia épületek, nagyon szűk lépcsőház, egyszemélyes lift,” ágyból belépek a zuhany alá” szobák, de ha igazi franciát keresünk, ez az. Ilyen az Eiffel –torony kerülete is ( 7. kerület ) , bár ez picit drágább, az amúgy sem túl olcsó felhozatalban . Kicsit kijjebb haladva ( 15. , 9. kerület ) csökkennek az árak , de még mindig jó lehet , ha metróhoz közel van. Tudjuk, a franciák azért találták ki a parfümöt, hogy elrejtsék az önmagukból áradó bűzt és szó , mi szó, nem erényük a tisztaság.
Na igen és akkor jönnek a kötelezők : Eiffel-torony, más este és más reggel. Nagyon mókás, ahogy várakozás közben a kígyózó sorban az ember figyeli a többieket. Pontosan látszik kik azok a párok, akik überromantikus lánykérés okán indulnak fel, ahogy a srác feszeng, a lány is tudja, de úgy csinál, mintha nem. Választhatjuk az olcsóbb lépcsős, vagy a drágább liftes (14,50 EUR) megoldást. Ez utóbbival lehet a legfelső emeletre feljutni. A torony második szintjén található étteremben kb. másfél éves előfoglalás van, úgyhogy gondolkodjunk jó előre, ha itt szeretnénk vagyonokat költeni a híres, de maroknyi ételre, amit franciásan felszolgálnak, de látvány és a hangulat kétségkívül grandiózus, a Szajna másik partján elterülő Trocadero-val. A torony legfelső szintjéről ámulatba ejtő a kilátás, még éjszaka is. Picit zavaró a kifeszített háló, de gondolom még zavaróbb lenne az öngyilkosok látványa, akik megfékezésére feszítették ki évekkel ezelőtt. A torony alá állva legalább akkora látvány felfelé, mint a toronyból lefelé. Elkerülhetetlen a legalább 40 olyan fénykép elkészítése különböző szögekből, melyről érezzük,”Picture of Year” gyanús. Tinédzser koromban, amikor először jártam ott, még egy homokkal feltöltött placcon, hátizsákban is lehetett feküdni pontosan a torony aljában. Persze mára már szó sem lehet erről, főként gondolom biztonsági okokból. A torony lábától induló Mars-mezőn piknikezni kiváló, a július 14.-i tűzijáték bámulása kötelező. Következő „nemhagyhatodki” kombináció a Louvre, egyben a Diadalívvel és a Világ leghíresebb sugárútjával. Javaslom, hogy álljunk az Étoile mellé, a Place Charles de Gaulle-n, nézzünk végig a Champs Élysées-n, majd válasszunk oldalt és sétáljunk végig szájtátva rajta. Igen, minden igaz, amit hallottunk róla, nagyon nyüzsgő, nagyon forgalmas, egymást érik a világmárkák, este pedig gyönyörű a kivilágítás. A sugárút vége a Place de la Concorde , ahol anno a guillotine állt és vagy 1200 ember vére folyt szét, az egykori egyiptomi király által ajándékozott Obeliszkkel a közepén. Innen indul a Tullériák kertje ( Jardin des Tuileries ), mely a kínai művész által tervezett és sokat vitatott üvegpiramis bejáratú Louvre –hoz vezet (belépő 25 év alatt ingyenes, felett 13 EUR, minden hónap első vasárnapján ingyenes, pénteken délutánonként a 26 éven aluliak számára is ingyenes). Na igen, itt vehetünk egy mély lélegzetet. Egyrészt ki kell várnunk a sort, másrészt teljesen felesleges azt gondolnunk, na időnk van, szépen nyugodtan végig nézzük a múzeumot. Biztosan nem. Egyszer valaki kiszámolta, ha minden alkotás előtt eltöltünk 2 percet kb. két hónapon keresztül kéne bolyonganunk egyfolytában. Különböző nyelveken kinyomtatott szórólapok közül vegyük el a számunkra leginkább használhatót ( magyar nyelvűvel még nem találkoztam ) és térképezzük fel , hogy mi hol található, így célirányosan, fókuszálva , ám kissé őrült mászkálással meg tudjuk nézni amit szeretnénk. A „csúcs” alkotások (pl. Mona Lisa) körül mindig óriási a tömeg, én legelőször egy japán turista kamerájának LCD kijelzőjén láttam (kb. 20 éve , mert nekik már akkor ilyen volt…) , mert közelebb nem fértem a képhez. Persze aztán láttam közelebbről is, de akkor sem volt rám nagyobb hatással, mint ahogy csodálkoztam a híres egyiptomi írnok szobron is, melyre jól emlékeztem a történelem könyvemből, elfoglalt egy egész oldalt, pedig igaziból kisebb, mint amekkora a lap volt.
Tovább a Szajna-parton sétálva megérkezünk a Notre Dame-hoz. Itt ingyenes a belépés, csupán azért kell fizetni, ha az ember fel szeretne jutni a tetejébe. Nyaranta lezárják az előtte lévő utcát és az egész környéket, hidakat ellepik a művészek, görkorisok, egyéb előadók. Innen gyalog a Boulevard St-Michel-en érintjük a Luxemburg –kertet, majd elhagyva , balra fordulva a Boulevard du Montparnasse vége a Montparnasse torony , melynek tetejéről szintén remek a kilátás.
A folyó másik oldalán terül el a Montmartre ( művész-negyed )a dombján magasodó Sacre Coeur templommal és lábánál a Place Pigalle –lal. Ez utóbbi a vigalmi-negyed híres-hírhedt központja, a Moulin Rouge –zsal és az utcán, kapualjakban sorakozó örömlányokkal. Nappal szinte teljesen kihalt, de estére nyüzsgő, hangos , csillogó résszé válik. Attól függően, hogy előző este hogy sikerült a buli megbocsájtásért , vagy épp hálát adni sétáljunk fel a dombra az említett Szent Szív templomhoz ( ingyenes a belépés ). Lépcsőin tele ücsörgő emberrel, akik gyönyörködnek a panorámában, vagy ad hoc zenélésben vesznek részt, vagy épp rajzolgatnak. Útközben lépten-nyomon művészek alkotnak, boltok, galériák, kávézók sorakoznak. Ezek a kávézók ( és általában az éttermesdi )a francia életstílus elengedhetetlen részét képezik a reggeli croque monsieur/madam-mal és a szorosan rakott asztalokkal, ahol összeér a könyökünk a mellettünk ülőkkel. Az árak persze magasabbak, mint itthon és a sok kis részletből könnyen összetevődik egy drága számla.
Végére hagytam két kedvencemet, melyek egymás ellentétei valamelyest. Egyik Versailles, ami teljes egészében az életről, a hedonizmusról szól és a Pere Lachaise temető, ami a tisztes elmúlásról, a nyugalomról, csendről, békéről. Versailles óriási . Nemcsak kiterjedésében, de építészetileg is. A nagy kastély mellett számtalan kisebb kastély épült a hatalmas területen. Mind-mind az élet élvezeteiről szól, bármelyikben belépünk szinte látjuk micsoda orgiák, lakomák zajlottak egykoron. Nem csoda, hogy 1789-ben bepöccent rájuk az éhező nép. Bár széthordták a bútorokat pár megmaradt, vagy elkészítették a korhű másolatát, így tapasztalhatjuk Napoleon ágyáról ,tényleg milyen alacsony férfi is volt. A parkban kicsi vonatokon közlekedünk, bármikor leszállhatunk és bármikor felszállhatunk a következőre. Igazán érdemes időt szánni arra, hogy a különböző pavilonok, házak körül megbúvó tavacskák, kertek mentén sétálgassunk. Annyira adja az élményeket a hely, hogy nem is kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy halljuk a futkosó hölgyek kacaját, a megbúvó párocskák szuszogását. A szereplők rég meghaltak, de ott maradt a jelenlétük. A kesernyés részt a végére hagytam, itt található Trianon is.
Ha elegem van a zajból, sétálok egyet a Pere Lachaise –ben. Olyan nagy kaliberű emberek nyugszanak itt, mint Apollinaire, Maria Callas, Rothschild család, Chopin, Delacroix, Proust, Rossini, Edith Piaf, Oscar Wilde, La Fontaine, Moliere, Jim Morisson, akinek sokáig rendőrök őrizték a sírját, nehogy a rajongók kiássák és elvigyék a testét, stb. Ebben a hatalmas temetőben mindenki megfér felekezet, hovatartozás bolygatása nélkül, nem bántják a sírokat, rendezett nyugalomban mutatnak példát az utókornak toleranciából. Inkább egy hatalmas park érzetét kelti , padokon ülve gondolkozni az életről, elmúlásról, a Világról lenyugtatja az elmét.
Természetesen a teljesség igénye nélkül soroltam fel a „kötelező” látnivalókat, de őszintén szólva ami engem leginkább rabul ejtett, azok nem is ezek az épületek, hanem az a hangulat, ami elkapja az embert, amikor sétálgat a mellékutcákban, a váratlanul felbukkanó kicsi templomok , ékszerdobozszerű terecskék, a házak homlokzata, vagy épp az utcakövek, mindenhonnan árad a történelem, a titok, egy-egy művész, vagy csak egyszerűen kreatív ember kéznyoma. Mogorvák, durvák és koszosak, de vitathatatlanul nagy alkotók ezek a párizsiak.
Simkó Adrienn
A rovat támogatója az
