Az, hogy valaki analóg fotókat készít, nem megy ritkaságszámba. De az, hogy valaki kövekre, fára, vagy bútorra készítsen fényképeket, már nem mindennapi dolog. Kalmár Bence Mádhavával beszélgettünk.

Mádhava, honnan ered a neved?

A szüleim régen aktív krishnások voltak, most már kevésbé szigorúan tartják a vallást. Én egy ilyen közösségben nőttem fel, ez a név pedig Krishna egyik neve, innen kaptam.

Kövekre és más anyagokra fotózol, hogy alakult ez így?

11 éves koromban megtaláltam apukám gépét, attól kezdve mindig a kezemben volt, aztán 16 évesen eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben is. A suliban később beiratkoztam fotós szakkörre, élénken él bennem az első képem, amit ott készíttetettem: egy patak, ami kanyarog. Azt gondoltam, hogy hú, ez király lett. Pont két hete találtam meg ezt a képemet újra, hát, most már nem annyira király, azóta sokat fejlődtem. Érettségi után Angliában tanultam az egyetemen, és ott kezdtem el a térbeli fotózást, tehát azt, hogy különféle tárgyakra készítek képeket. Csak én hívom térbeli fotózásnak, de végülis itt a fotó installáció is egyben, olyasmi mint egy szobor. Ez számomra azért fontos, mert a fotó legtöbbször egy transzparens médium, a képet látod, de az anyaggal nem foglalkozol. Van, aki úgy hangsúlyozza ki a médium tárgyiasságát, hogy belevarr a képbe, de olyan is akad, aki egy fejszét vág bele. Én eddig arra törekedtem, hogy egyedi képeket hozzak létre, olyanokat, amiket annak ellenére, hogy a fotó reprodukálásra épül, ne nagyon lehessen sokszorosítani. Ez szerintem ugyanúgy az anyagra irányítja a figyelmet. Én ezt az egész „mozgalmat” a digitális média személytelenségének tudom be. Nincs ugyanis egy tárgy, amihez kötni tudnád az adott fotót, kivéve az eszköz amin nézed, ami egész más viszony. Szerintem jóval személytelenebb.

Milyen technikával csinálod mindezt?

Analóg labor technikával, ezt használta a digitális gépek előtt nagyrészt minden fotós, azzal a különbséggel, hogy az ezüst zselatint, ami a fotópapíron rajta van, meg lehet külön is vásárolni. Ezt aztán gyakorlatilag bármire fel lehet vinni, amin megtapad. Persze vannak kihívások, például az üveg, azon nehezen marad rajta, szóval akár napokba, vagy hetekbe is beletelhet amíg kikísérletezi az ember a legjobb megoldást az adott anyaghoz, türelem kérdése az egész. Például van pár képem, amit fém fiókokra nagyítottam, viszont a fiókok rozsdásak voltak, ami átszivárog és megeszi az ezüstöt, sok időbe telt, mire megtaláltam a megoldást. A folyamat ezek után szokványos, ugyanúgy előhívom egy laborban, mint bármelyik fotót.

Miféle anyagokkal dolgoztál eddig?

Fa, fém, szövet, kő… Megpróbáltam egyszer tojásra is, egy asztalt alakítottam át és a közepén volt ez a tojás. Nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna.

Milyen témájú képeket raksz a tárgyakra?

Leginkább csendéletet és portrét, sokszor csak emberi testrészeket, hátat, kezet és hasonló dolgokat. Most van egy új projektem, ami nem emulziós technikával dolgozik, inkább a kép és a tárgy kapcsolatáról szól, de a képet itt is tárgyként használom. Készítettem egy ovális labirintust, amin nem lehet átjutni. Körülbelül akkora és olyan formájú, mint egy vécécsésze. Erről a tárgyról csináltam egy kb másfélszer kétméteres fotót, amit a kiállításon lerakok a földre és át kell rajta sétálni. Ebben három dolog érdekel, a labirintus szimbóluma, az összehasonlítás, mivel a tárgyon ugye nem lehetne átjutni, a képen viszont igen, de talán leginkább az, hogy emberek hogyan viszonyulnak ehhez. Átsétálnak rajta simán, vagy feszengenek, esetleg megpróbálják kikerülni?

A honlapodon találkoztam a 21 gramm elnevezéssel, nekem a film jutott eszembe róla…

 Kaptam egy feladatot az egyetemen, ezoterikus témában kellett készítenünk valamit. Az eredeti gondolat valóban a 21 gramm című filmből jött. Ez a film azon a feltevésen alapszik, hogy miután az ember meghal, 21 grammot veszít a testsúlyából. Elkezdtem utánajárni, hogy mi igaz ebből. Egyébként nem sok… Volt egy orvos, Duncan Macdougall, aki 1906-ban ezzel kísérletezett. Arra a következtetésre jutott, hogy mindennek, ami létezik, ez esetben a léleknek, kell legyen súlya legyen, amit halála után az ember értelemszerűen elveszít. TBC-s betegeken kísérletezett, összesen 6 embert mért meg haláluk előtt és után, közülük 5-nél talált változást. Volt, aki kevesebbet, de olyan is volt, aki többet vesztett, és ebből vont átlagot, ez lett a 21. Kutyákon is kísérletezett, azok nem lettek semmivel sem könnyebbek, ebből azt a következtetést vonta le, hogy az állatoknak nincs lelkük. Macdougall nem túl szimpatikus nekem, de a gondolata foglalkoztatott. Felmelegítettem pontosan 21 grammot az ezüstzselatinból és abból dolgoztam. Találtam régi családi fotókat, ezeken több emberről nem tudjuk, hogy kicsodák. Ezek kerültek a zselatinra, amit nem vittem fel semmilyen tárgyra, maga az emulzió ugyanis összemegy és veszít a súlyából, ami egyfajta analógiája Macdougall kísérletének.

Mit szeretsz fotózni?

Nincs ilyen, sokkal jobban érdekel a technika, és az anyag kihívásai, mint a kép témája. A motivációm inkább a „mit lehetne csinálni ezzel a képpel” és nem a miről fog szólni ez a kép…

Ez köszön vissza a kiállításodon is?

Igen, az egész arról szól, hogy a tér hogyan válik szervező elemmé. Például, ha én ráfotózok egy kőre vagy bármilyen tárgyra, akkor az alapvetően már megváltoztatja, hogy mit gondol az ember a képről, ha pedig ezt berakom egy térbe és a többi képhez viszonyítom, vagyis gyakorlatilag szoborként kezelem, akkor a fotó jelentése is megváltozik. Ezt a kiállítást egyébként kicsit az eddig munkásságom lezárásának is szánom, mert egyre inkább azt érzem, hogy az elmúlt két évben készült projektjeim nagy részének túl szentimentális a megközelítése, és ez már nem igazán áll közel hozzám. A jövőben a két dimenziós kép, és a háromdimenziós anyag találkozását szeretném jobban körbejárni.

A kiállítást Október 27. és November 22. között a ByArt galériában lehet megtekinteni.