A Kubo és a varázshúrok nem olyan animációs mozi, amely közben a szülő nyugodtan nyomkodhatja a mobilját. Fejben-lélekben ott kell lenni a gyerekkel – de az élmény feledhetetlen.
Apa, hol van most a nagyi? Jön ez a kérdés előbb-utóbb mindenütt, s meg kell válaszolni, hát ki válaszolná meg, ha nem apu vagy anyu. Az angyaloknál kislányom – mi ezt választottuk. Ennyi persze nem elég, hisz hol is vannak azok az angyalok, s a nagyi miért csak bennünk él tovább? Hát meg, hogyan él tovább?
Persze, mindenkinek saját dolga, hogyan beszélget a halálról a gyerekkel: ez az ősi feladat is olyan, hogy nem passzolható. Egy hollywoodi mesének pláne nem adhatjuk át, de azért kifejezetten örömteli, hogy vannak még olyan csoportosulások, mint a LAIKA stúdió, ahol pénzen, energián, kreativitáson nem spórolva, a kereskedelmi biztonsági játékot (jelen esetben) szamurájkarddal kettévágva készítenek olyan filmeket, melyeknél nem az a lényeg, hogy már a marketing cukiskodásával megnyerjenek bizonyos csatákat, hanem a legfontosabb helyen és időben, a nagyvászonról győzik meg nézőiket arról, hogy a kommersz animáció is lehet kockázatot vállaló, a befogadótól érzelmi odaadást igénylő – s látványában is önfejű módon szépséges.
A film címszereplője egy japán kisfiú, akinek, mint az sejthető, varázslatos gitárja van – s csak egy ép szeme, mert a családja korántsem egyszerű: egészen konkrétan a nagyapja elől bújtak el édesanyjával, amikor ő még kisbaba volt. Misztikus erejű család ez, a klán nőtagjai például félelmetes maszkot viselnek, s azon dolgoznak szörnyű erejükkel, hogy felkutassák Kubót. A bátor srác viszont hisz a mesében, falujában szokott is interaktív, zenés előadásokat tartani – ilyenkor életre kelnek az origamik, a mitikus történetek benépesítik a főteret, mesévé változik a hétköznapi élet. Kubó persze csakhamar saját meséjében találja magát, fel kell kutatnia elhunyt édesapja mágikus fegyverzetét: küldetésében egy nőmajom és egy bogárharcos segíti.
Már ennyiből is kiderülhet, hogy LAIKA-ék valóban arról és úgy forgattak filmet, amit és ahogy ők jónak tartottak. Eleve: stop-motion technikával manapság animációt készíteni őrültség, mert őrült sok pénzbe kerül és őrült sok időbe, de ezek a művészek soha nem akartak normálisnak látszani: nem jöttek zavarba a pepecseléstől, mint ahogy attól sem, hogy pontosan tudták, nem lesz egetverő siker a Kubo és a varázshúrok. Legalábbis, most, a moziban biztosan nem.
De megnézik páran (remélem, jópáran), izgulnak azon, ahogy Kubo a viharos tengeren küzd kardjával, ahol gyerekből harcossá válik, nevetnek a kellemesen szellemes poénokon, elámulnak ezen az egészen kivételesen lenyűgöző látványvilágon – majd alaposan meghatódnak azon, hogy itt a történet a történetről szól, vagyis arról, hogy a saját létünk meséiben élünk majd tovább ezen a világon, miután már igazából nem élünk. Ezért hát a saját érdekünkben nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyen az igazi, nagy mesénk olyan, melyet ez a csodálatos élet örökösei megérdemelnek. És miután megnézi pár család, tán továbbviszi a hírét.
Hisz mindannyiunk felelőssége, milyen történeteket hagyunk rá gyermekeinkre. A LAIKA emberein nem múlik, hogy még idejében ráébredjünk erre.
(Ez, a filmhez készült feldolgozás pedig olyan gyönyörű, hogy George Harrison is sírva fakadna, ha hallaná. Lehet, hallja is...)
