A román újhullám legfontosabb rendezőjének Cannes-ban rendezői díjjal elismert, új filmjének főszereplője: a korrupció. Ami helyettünk éli az életünket.
„Ne tanítsd apádat gyereket csinálni”, szól az ironikus közmondás, annak idején Jancsó Miki bácsi pólón hordta a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten-ben. Nos, hát itt hiába is hordana ilyen pólót az Érettségi főszereplője, Romeo doki (Adrian Titieni). Magában vagy nyíltan, de alighanem mindenki csak röhögne rajta. Mondjuk, a román orvos azt biztosan tudja, hogyan működnek a mindennapok, elege is van belőle. Sose volt nagy hálapénzes, meg is látszik az anyagi helyzetén: lányával (Maria-Victoria Dragus) és leszedált feleségével (Lia Bugnar) nem túl patinás lakótelepen éldegélnek, visszafojtott feszültségben: Romeo csalja a nejét, szakmájában nyilván próbál felszínen maradni, s minden energiájával azon van, hogy imádott, érettségiző gyermeke elmehessen Angliába tanulni, s kikerülhessen abból a reménytelenségből, melybe az orvos, bár elfogadni sosem tudta, tulajdonképpen már jó régen beletörődött.
Jobban mondva: mégiscsak elfogadta, ez lesz majd a vége. Elfogadta ezt mindenki, s Cristian Mungiu (4 hónap, 3 hét, 2 nap, Dombokon túl) tőle elvárhatóan brutálisan realista filmje ezt az elfogadást járja körbe, szépen, lassan, keményen és érzékletesen. Körutazásunkat a keserű korrupciós mindennapokban akkor kezdjük, amikor Elizát útban a suliba megtámadják. Nagy baja nem lesz szerencsére, az üggyel rendőrségre mennek – s ott persze ismerősök a rendőrök. Akik, mintegy mellékesen kérnek Romeótól valamit. Aztán Romeo is kér valamit, úgyhogy, akik tőle kérnek, elmennek egy harmadikhoz, majd a negyedikhez, így aztán csakhamar mindenki tesz valami „szívességet”. Kisebb-nagyobb csalások, törvénytelenségek, mutyizások sorjáznak a szemünk előtt tökéletesen természetesen: az egyikből jön a másik, a másik húzza magával a következőt, így mennek a dolgok, nincs mit ezzel tenni barátom, ebben a mederben vagyunk benne, csak ne jöjjön a víz, nehogy belefulladjunk.
Romeo persze mindent a gyerekéért csinál, hogy neki ne kelljen mindezt látnia, hogy ne így váljék belőle felnőtt. Épp ezért megrendítő látni, hogy most is az történik, mint általában: orvosunkat maga alá temeti az az „egyetlen” alkalom, amikor úgy döntött, megteszi, amit meg kell tennie. A következmények teszik a dolgukat, a kamera jólnevelten követi Romeót, mégpedig az esélytelenek nyugalmával, hiszen aligha várhatunk itt mást, mint amit egyébként is tudunk: nincsenek nekünk csodás harcaink, csak ez a szájszagú, elkeseredett, érdekek mentén meghatározott valami, amelyből senki se vághatja ki magát a végtelenségig.
Na de tényleg senki? Ezt kérdezi Mungiu, a maga szokásosan szigorú, szinte alig észrevehetően érzelmes, de mindig humánus módján, aztán valamennyire meg is válaszolja a maga kérdését.
Egyfelől ott van az az apró jelenet, amikor szeretője kisfiának magyarázza Romeo, hogyan nem szabad viselkedni a játszótéren. Majd amikor a kisfiú visszakérdez, hogy akkor hogyan szabad, a férfi azt válaszolja, majd ezt anyád elmeséli. Már ebben is benne van, hogy a felnőttektől, akik ott vergődnek a pókhálóban, aligha várható, hogy bármit képesek átadni abból, hogyan is kellene legalább mutatóban tisztességesen működnie ennek a társadalomnak. Mungiu szerint ők már nem tudnak senkit megtanítani semmire. Azonban az Érettségi végül mégiscsak mer, legalább jelzésértékűen optimista lenni. Mintha azt suggalná: mi már annyira elcsesztük, annyira hiteltelenné váltunk magunk előtt is, annyira büdösek vagyunk és romlottak, hogy csak abban reménykedhetünk: a gyerekeinknek maguktól megjön az eszük. Hogy a tisztesség és a becsület olyan fogalmak, amelyekre talán ők maguktól vágynak majd. Rájönnek, másképpen nem érdemes. Másképpen megdöglik minden.
Lehet, filmben klisének tűnik, pedig ez az igazság: mint oly sokszor, most is a jövőben bízhatunk. Abban, hogy mivel mi felfoghatatlanul, szinte fokozhatatlanul hülyék voltunk, ők majd nem akarnak azok lenni. Nagy tanulság? Nem. Önámítás? Lehet. De azért valami!
