Ilyen volt az idei év egyik legjobb albumát jegyző énekesnő Berlinben.
A berlini Columbia tényleg egy színház – ezt körülbelül akkor realizálom, amikor már a kapukon belül vagyunk. Nyilván nem vörös bársonyborítású székekkel felszerelt helyiség, de nem is klub és ebben rejlik a varázsa: amellett, hogy egy sold out koncert ekkora helyiségben szerencsére éppen befogadható tömeget produkál, a közeg intim tud maradni, ráadásul egy ilyen színpadra állva akármelyik zenész műsora inkább előadás, mint szimpla koncert.
Angel Olsen pedig maximálisan ki is használta ezt: a frakkokba öltöztetett zenekar és a saját bájosan ronda, elképesztően csillogó blúza láttán sejtjük, hogy itt most valami nagyon össze lesz rakva. És valóban: az egész ott és akkor teátrális, amikor annak kell lennie, akkor beleveszős-érzékeny, amikor arra szükség van. Természetesen a legtöbb szám a My Woman-ről került ki: a Never Be Mine koncertnyitóként tökéletes volt, a Shut Up Kiss Me-nek még jól is állt, ahogyan Angel elrontotta, a Sister viszont a későbbiekben valahogyan nem volt az az eget-földet megrengető spirituális élmény, amit a nyolc perces dal alapvetően a lemezen okoz: ott a különböző dalrészek egybefolynak és igazából az ember nem tudja, tényleg csak nyolc perc telt-e el vagy harminc, de nem is nagyon érdekli. Viszont a Halfway Home című, 2012-es album egyik abszolút kulcsdala, a vágyakozós-szomorú Acrobat kicsit kipótolta azt, amit a Sister nem tudott. A koncert egyébként elviselt volna kicsit több visszatekintést, bár a turné előző állomásain olyan régi dalok is előkerültek, mint a Drunk And With Dreams, és a Strange Cacti óta kétségkívül sokat fejlődött Angel Olsen, azért ez az ügyesen kitalált csillagos színpadkép elbírt volna még egy kevés melankóliát.
A ráadásként játszott Intern/Woman kettős a lynch-i szintikkel egészen jól lezárta az egészet, szóval tényleg csak abban maradhatott némi hiányérzet, aki három órányi szomorkodást várt – de Angel nem Michael Gira, hogy úgy kelljen leutasítani a színpadról, szóval amikor meghajolt, szépen lementünk mi is az U-Bahnhoz, felszálltunk a szerelvényre és hagytuk, hogy az utolsó taktusok elüljenek és csak azt ismételgessük, hogy úristen.
