Az Iván, a rettenet szabályosan berobban: a csupaszőr, szemüveges feltaláló időgépe lecsapja az áramot. Aztán Tyimofejev hosszan monologizál, de és végül révülethez hasonló utazásra csal minket.
ifj. Vidnyánszky Attila előadása, csakúgy, mint előző rendezése, a Liliomfi, átirat a javából: Bulgakov harmincas évekbeli alkotása, az Iván, a rettentő Vecsei H. Miklós (egyébként maga is színész) átértelmezése révén vált Iván, a rettenet címen társasházi science-fictionná. Mégsem teljesen aktuális az előadás, ugyanis valahol Oroszországban, a sztálini évek alatt – elszórt mondatból következtetve: 1940 tájékán – járunk. Igaz, lift, meg térfigyelő kamera is van, de ez ne zavarjon senkit.
Az Iván, a rettenet úgy kezdődik, hogy szinte észre sem vesszük. Valamivel hét óra után még mindenki izeg-mozog, félhangosan beszélget a partnerével. Aztán egyszer csak egy nagy durranás, és minden elsötétül. Olcsó, de hatásos trükk megrendezett áramszünettel kezdeni a darabot. Mindez Szergej Tyimofejev, a feltaláló lelkén szárad. A csupaszőr és kerek lencséjű pápaszemet viselő férfi naphosszat zakatol az időgépével – valamiért azt hiszi, ha Edisonnak nem sikerült megalkotnia a múltba visszavivő masinát, neki majd fog. Csakhogy gondolatait folyton-folyvást megszakítja valami. Ha éppen nem a házmesterné (Martin Márta a nagyhangú asszony) kiált be hozzá, akkor egész álló nap hallgathatja a rádiót, amely előírásszerűen szól. Egészen érdekes kísérletezés az, ahogyan ifj. Vidnyánszky megmutatja nekünk a fiatal feltaláló egyre erősödő szívverését, a belső hang megnyilvánulásait. (Rusznák András azonban ennek színészi ábrázolásába nem izzad bele.)
Pater Sparrow díszlete tökéletesen megágyaz annak a közegnek, amelyben Tyimofejev él. Létrehozta azt a múlt századi, szegényes szobát, amelyet mindannyian a szűk kis odúként képzelünk el. Hősünk itt tengeti napjait, háta szinte hozzáér a tűzhelyhez és a frizsiderhez, amelyben nincs más, csak savanyú uborka és vodka. Csakhogy Tyimofejev nem egyedül lakik itt: Spak Poljoskával, a vadállati ösztöneit elnyomó, éber besúgóval, és ha éppen felbukkan, akkor feleségével, Anaida Mihajlovnával osztja meg zugát. Azonban az már a történet legelején látszódik, hogy a fiatalember nem igazán társasági lény. Ha érdekli valami, az nem más, mint a masinája, amellyel nem jut előrébb, csak az áramot vágja le vele.
Még az sem rázza meg igazán, amikor filmszínésznőként dolgozó felesége közli vele, hogy elhagyja egy filmrendezőért. Petrik Andrea antréja femme fatale-ként szatírája az '50-es, '60-as évek nagy női sztárjainak: maníros, érzelmileg túlfűtött, saját szerepét rendre túlértékelő drámai alkat. Ha úgy hozza az élet, szemet gyönyörködtetően vívódik, máskor attraktív táncot lejt és közben csodálatosan búgja Nina Simone-nal közösen az I Put a Spell On You-t. Egyébként is: Petrik itt olyasmi, mint a negyvenes évek vörös démona, Rita Hayworth a Gilda című filmben.
Hosszúnak cseppet sem nevezhető az Iván, a rettenet játékideje, a kezdés mégis döcögős. Viszont onnantól, hogy beindul az istenverte csodagép, az események roppantul felgyorsulnak. A szerkezet szó szerint elbontja a kis lakás válaszfalát, és nem máshova, mint a 16. század közepére, Rettegett Iván korába repít vissza. A véletlen folytán Tyimofejevet Iván, a túlbuzgó házmester és egy alkalmi partner – egy humortúladagolásos betörő – kíséri a múltba. Az arcukra feszülő döbbenet és zavarodottság tökéletesen előkészíti azt az őrületet, amely rájuk vár. A hideg orosz télben egyből a cári udvarban találják magukat, ahol Rettegett Iván egy újabb véletlen folytán átkerül a mába, míg a házmester Iván ott ragad a múltban. Ez ám a szép kalamajka! A cár Istentől származtatja hatalmát, főurakon kívül másokkal nem hajlandó szóba állni, mindenen felhúzza magát, s ha haragba szökik, egyből kerékbetörést, karóba húzatást üvölt. Ahogy a nőkről beszél, azt még Donald Trump is megirigyelné, de italozási szokásai is egészen barbárak. Vele ellentétben a társasházi Iván inkább csak szolgálója a rendszernek, de a vezetés szervilis lelkületű csatlósaként nagyon is helyt áll. Ő az, aki felügyeli az egész házat – a kelleténél nagyobb lelkesedéssel. Ha nem rohangálna a "háztartáskával" (fárasztó, de nevettető nyelvi lelemény) folyton-folyvást, "minden menne a kerékvágásba", jegyzi meg egy alkalommal. Úgy, mintha ez a világ legszörnyűbb dolga lenne. A házmester az, aki tető alá hozza és felügyeli a "középszerűsítési rendszert", amely szintén irgalmatlanul nevettető kis hülyeség.
Az ilyen és ehhez hasonló kedves blődségek sora építi fel az előadást. Abszurdból van itt bőven, ez nem vitás. A zajos kavalkádba bele-belecseng a politika is. A Molnár Áron játszotta filmrendező (akit humorosan "az orosz Tarkovszkijnak" titulálnak) mindig azzal kezdené, hogy esküszik a Filmalapra, de aztán gyorsan elharapja a nyelvét, visszakozik. Ötletes az is, ahogyan a középkor Ivánja a modern világban találja magát, miközben a modern Iván a középkorban ragad. Először egyikük sem találja a helyét, de aztán kiderül: nem is érzik magukat olyannyira rosszul ott, ahova kerültek. Kész furcsaság az Amerikából jött cserediák (Olasz Renátó játssza), aki szinte meg sem szólal, jelenléte nem sokban lendíti előre az előadást. Meglepő módon a darabban feltűnik maga a szerző, Bulgakov is. Gazsó György tapasztalt figurának játssza, olyannak, aki bölcs mesélőként ontja magából az aforizmákat. Az író erkölcsileg, értelmileg egyaránt felülemelkedik társain, de ha megszólal, mégsem bírjuk megállni nevetés nélkül. Azt mondja, a színházban minden munka alantas feladat. Meg azt is, hogy önmagunk átverése szinte a legnagyobb tett, amit ember véghez vihet.
Ifj. Vidnyánszky bohózata áthallásos, de az alkotók ódzkodnak a nyíltszíni politizálástól. Mégis beszédes az a figura, akit László Zsolt házmesterként hoz. Micisapkájával, szemüvegében a kommunista éra kisembere, akivel elhitetik, több annál, aki valójában. Ő az, aki mindenkivel betartatja a szabályokat, s aki liftet építtet a házba, még ha az történetesen egyemeletes is. Na igen, erre kapták az uniós pénzt, azt nem elkölteni pedig vétek. A lakóház adta mini-közösség felett zsarnokoskodik, még ha talán a szándéka jó is. Csakhogy, amikor konkrét hatalmat kap a cár helyébe lépve, uralkodói pátensei után hozzáteszi, hogy persze ezek csak akkor érvényesek, ha az elöljárók rábólintanak. Az Iván, a rettenet jól megdolgoztatja László Zsoltot, aki a kettős szerepet alakítja. Az már más kérdés, hogy sajnos rajta kívül a többiek igazán nem kapnak lehetőséget arra, hogy ne csak a bámulatos fény- és hanghatások között asszisztáljanak.
A Ifj. Vidnyánszky és Vecsei Miklós túl sokat akart belesűríteni ebbe a két órába. A szépen mutató zenei-táncos betétek megidézik a swing-korszakot és Donna Summer fülledten erotikus hangját, és az a jelenet, amelyben a jövőbe ugrott cár találkozik a filmesekkel, kész horror-vígjáték. Szinte már-már a közönség zrikálásának hat egy barnamedve színpadra ugrása, míg a befejezés abszolút búcsút mond a diszkós-füstös báros-operettes hangulatnak. A sci-fibe hajló drámai pillanat teljesen kihasználja a Radnóti eddig jól titkolt adottságait. Az, ahogyan Tyimofejev szkafandert viselve kilép a világűrbe, megrázó és látványos lezárása az előadásnak.
A fiatal alkotópáros által létrehozott, több egyetemi hallgatót is bemutató előadás üdeségét éppen az ifjúság mámoros ereje adja. Ezek a színházi figurák olyan lázzal dolgoznak, hogy nekik elhisszük: amennyiben tényleg akarják, képesek megváltoztatni a világot. Tudnak falat bontani, mint Szergej Tyimofejev időgépe. Azt mégsem érezzük, hogy centiméterekre lennének a fényévektől, mint ahogyan főhősükkel mondatják. Nekik még van min dolgozniuk, akad még, amin alakítaniuk kell.
