Etűd-novellák a félálmok határvidékéről, onnan, ahol az időben és térben távol eső pólusok látszólag könnyedén összekapcsolódnak.
A Napkút Kiadó gondozásában a közelmúltban jelent meg Légrádi Gergely Szemben című novelláskötete. A könyv négy fejezetben negyven novellát tartalmaz. A szövegek feszesen, lényegre törően pont annyit mondanak, amennyi felkelti az olvasó kíváncsiságát és az író utána magára is hagyja őt felvetett gondolattal. A lezáratlanság az, amely érdekfeszítővé teszi a Szemben írásait. Felvetnek egy esetet, egy helyzetet, egy sokak által megélt szituációt, majd elvezetnek bennünket olvasókat éppen addig a pontig, ahol azt várnánk, a szövegek majd valamifajta megoldást kínálnak. A megoldás pedig ránk vár, olvasókra, mivel Légrádi lírájában ahol minden szónak, kifejezésnek, árnyalatnak, mondatnak jól kiszámított helye és funkciója van. Merthogy ezek az írások nem igazán adnak megoldást, sőt, éppen arra késztetnek, hogy továbbgondoljuk a kötet prózáit. Elolvasásuk után hiányérzetünk támad, olyan hiány, mely magyarázatra szorul, melyet fel akarunk oldani, mellyel kezdeni akarunk valamit. És mikor már azt hinnénk, találtunk megoldást, újra és újra eszünkbe jutnak a szövegek, és újabb gondolatokat hívnak elő.
Légrádi Gergely etűd-novelláinak szinte mindegyike a félálmok határvidékén szólal meg, ott, ahol időben és térben távol eső pólusok látszólag könnyedén összekapcsolódnak, és az így létrejövő ellentétekből bontakozik ki e szövegek különös, ambivalens atmoszférája. Mintha egy rejtélyekkel teli, epizodikus film peregne a szemünk előtt, ahogy sorra, egymás után olvassuk a könyv sajátos rövid történeteit az élet és a halál vélt vagy valódi határhelyzeteiről.
Sokszor nehéz eldönteni, hogy a tömör, kihagyásos írói megfogalmazás, a leírt történések a valóságban vagy a képzeletben, esetleg egyfajta furcsa képzelgés formájában szólalnak-e meg. Gyakran összemosódik bennük a régmúlt és a jelen, az emlékek és a mindennapok realitása, sőt, néha még az is eldöntetlen ezekben az írásokban, hogy az ébrenlét reálszituációjában vagy egy álomban, illetve az e világon vagy már a túlvilágon játszódik-e maga az esemény, és a történések hőse valójában melyik dimenzióban éli meg mindezt.
Ez a különös, lebegő létállapot adja meg szinte valamennyi írás alaphangját. Legyenek azok furcsa hangulatú történetek (egy szétrobbant, kotyogós kávéfőző a fókuszban, és a háttérben egy széthulló család élete, a romhalmazzá váló hajdanvolt gyönyörű lakásukkal együtt /Kotyogós/),ironikus vagy tragikus hangvételű portré-rajzok egymásutánja, hasonlóan álomszerű szituációkban. Sancho Panza vallomása meg nem nevezett, titokzatos bírái előtt (A tanú), egy rejtélyes tévé-zsűri, amely a közönségszavazás előtt nézőit lebeszéli egy sebekkel teli, futó Jézus-szobor díjazásáról, de lelkesen dicsér egy Barabbást ábrázoló művet (Feltámadás), az önironikus hangvételű Önéletrajz, amelyben a Nagy Író oktatja egy pohár bor mellett az írósüvölvényt az írás fortélyaira. És emlékezetesek a halálközeli élmények elmesélései, mint valamiféle megbékélés nagy kalandjai (Csikk, Tapintás, Hullámok).
Légrádi Gergely sajátosan meditatív, „félálom”-világaira érdemes ráhangolódni, érdemes velük megbarátkozni, mert nyitottságra és befogadásra tanítanak ebben a szűkre zárt, racionális valóságunkban.
Radnóti Zsuzsa
