A kilencvenes évek egyik legkultikusabb emozenekara majdnem húsz év után új anyaggal jelentkezett – a 2016-os American Football még mindig nagyon melankolikus, csak valahogy kevésbé jó.
Egyszer pár egyetemista fiú alapított egy zenekart, állítólag a hangszereket is kölcsön kapták, nem is igazán akartak olyan rohadt nagyot alkotni, ráadásul elég szomorúak is voltak – körülbelül így kezdődött az American Football története a kilencvenes években, azóta pedig tényleg kultikussá lett az egész. Írtak egy (nagyon szép) albumot érzelmekről, ősszel lehulló levelekről meg búcsúkról, koncerteztek párat, aztán eltűntek. Nyilván az utóbbi tényező is segített abban, hogy a 1999-es, American Football névre hallgató, sokáig egyetlen lemez tényleg kultikussá vált – a vallomásos szövegekben nagyjából csak az az érzékeny fiatal nem fedezte fel a saját érzéseit, amelyik nem hallott róla. Tizensok év hallgatás után a zenekar még összehozott egy újraegyesülős turnét és ha már kicsit kevésbé is volt autentikus a felnőtt Mike Kinsellát egyetemi szerelmekről énekelni hallani, azért mégiscsak egyszerre sóhajtott fel az a generáció, amelyik legendássá emelte az American Footballt – és amelyik nem feltétlenül volt olyan korban sok évvel ezelőtt, hogy lássa őket élőben játszani.
A legendákkal meg mindig csak a baj van, ha megpiszkáljuk őket: ki tud mondani olyan zenekart vagy zenészt, akinek sok év után jól áll a visszatérés? (Bowie nem számít, ő valami teljesen más lény.) Az American Football is hiába akart hozzátenni még az (önmagában is megálló) egylemezes életműhöz valamit, a várt hatás elmaradt.
Nem rossz album egyébként a 2016-os American Football – csak egyszerűen nem lehet egy olyan lemezt és hangulatot majdnem húsz év elteltével reprodukálni, ami a fiatalságot ragadta meg abban az esszenciális pillanatában, amikor a legszebb volt. Kicsit olyan, mint idősebb fejjel visszamenni azokra a helyekre, amikhez felnőve nagyon kötődtünk: jólesik, csak egyszerűen nem ugyanaz, de nem is várhatjuk el, hogy ugyanaz legyen. Mike Kinsellától sem követelhető meg, hogy a hangja ugyanolyan maradjon évek elteltével is, vagy arról írjon, amiről régen, a lemez tulajdonképpen sokkal inkább hangzik egy Owen kiadványnak, mint bármi másnak – de ez így van jól. Nyilván rájátszik az egész az amerikai focis hangulatra a nyitott ajtós borítóval, a hangulattal és a matekos gitárokkal, meg azzal, hogy ennek az albumnak se sikerült címet adni, de ha ezektől eltekintünk, tényleg lehetne ez a legújabb Owen anyag.
Nyilván mindezek ellenére megéri végighallgatni egyszer, kétszer, többször a cédét, csak nem kell azt várni, hogy majd úgy megüti az ember, mint a Never Meant első fél perce magában – és akkor még szép is lehet.
