Ma van a napja, amikor elindul az Aranyélet második szezonja az HBO-n. Mit elindul, belerobban az arcunkba!

Én már a Terápiát is nagyon szerettem, s várom is a folytatást, de hát mégiscsak az Aranyélet volt az a széria, amely a honi produkciók közül a legnagyobbat vállalta – s nem is roppant bele. Sőt, nem kellett neki sok, csupán néhány epizód, s az ember nem azért nézte, mert kíváncsi volt arra, hogy mire megyünk mi a tévézés legújabb kori kihívásaival, azaz mennyire és hogyan megy a magyaroknak a többhelyszínes akciózás, lövöldözés, a cold open, a cliffhanger, s a többi, a szériagyártási szabálykönyvből kimásolt dramaturgiai trükk. Hanem azért, mert aggódva imádta Thuróczyt, Ónodit, Döbrösit és Olaszt, vagyis a Miklósi családot – és persze Angert, a honi tévétöri legfontosabb gengszterét. A kismutyis szélhámoskodásra, hazugságokra felépített ingatag szarságaikat, piti és életveszélyes harcaikat olyan szépen felpörgették a sorozatban, hogy az évad végére nem is az volt a kérdés, mennyire ügyes (és nem csak ügyeskedő) az Aranyélet, hiszen az alkotók elég hamar megmutatták, mire képesek: közöttünk, itt és most játszódó, minőségi-menőségi szórakoztatásra.

Megérkeztünk hát oda, ahol ez a műfaj mifelénk még sose járt ilyen hosszan és népszerűen: itt van egy széria, amit bárhol a világon lehet mutogatni, s úgy, hogy minden szégyellnivalónk is bele van fogalmazva. Ami csak a miénk, meg olyan is, ami másoké is a Föld nevű bolygón: az ügyeskedések, a hazugságok a konyhában és a rendőrségi kihallgatóban, a korrupció, melyre nem csak egzisztenciák, de személyiségek is épülnek – és persze a belülről égető izé, amely néha eltűnni látszik, máskor szinte felemészti az embert. Nevezzük, jobb híján, lelkiismeretnek.

Az Aranyélet második évada természetesen emeli a tétet, mi mást is tehetne, elvégre így csinálják ezt a profik. Az első három részt már láthattam, s azokból elég pontosan kiderül, hogy a stábot felszabadította a siker: már nem csak kárhozások történeteit mesélik el, nem csak arról szól a sztori, hogy mi lesz azzal az öt főszereplővel, akiket megismertünk, hanem, körülbelül két fokkal jobban ráismerhetünk erre az országra is, amiben velük együtt élünk. Már az első évadban is voltak erős, csak ránk jellemző pillanatok, melyeket látva csettingettünk, na igen, hát ilyen ez, ilyen ez az egész errefelé. A bankban, a szomszéddal, a politikusokkal, a rendőrökkel, meg a kicsi és nagyobb gengszterekkel. Ilyen, bár nyilván nem ilyen izgalmas. A második szezonban azonban nem csak a jelenbe csap bele durvábban az Aranyélet, de a múltunkkal is bátrabban (el)bánik. És a főszereplők múltjával is persze.

Az egy dolog, hogy a flashbackekben mennyi régi sláger szól (kicsit talán túlságosan sok), de ott van mellette a rendszerváltás felszabadult zavartsága – az, hogy mi legyen velünk, mihez kezdjünk a fene nagy szabadsággal. S aztán, ahogy a jelenidős történetszálakban láthatjuk: ezt kezdtük. Ezt is kezdtük. Ez is lett mivelünk. A régi hatalmasokat felváltották az újak, akiknek akkora befolyásuk van, hogy igazából bele se merünk gondolni. Mindezt megmutatja az Aranyélet, segítségül hív új karaktereket is (akik egyelőre még nem annyira ütősek, mint amilyennek szánják őket, de ez még az etap során változhat), közben pedig változatlanul családi történetet mesél, mert ezen a földön különösen szeretjük az ilyet. Jó, szereti azt mindenki, mindenfelé. Viszont a magyar néző talán mindenkinél jobban.

És ezen bizony tényleg van mit szeretni! A második szezon első epizódja este kezdődik az anyacsatornán, de regisztráció nélkül, vagyis tök ingyen bármikor megnézhető itt is (előfizetőknek meg már ott van a második rész is)!