Az első tetoválás 5300 éves, azóta a világ már néhányszor megbélyegezte a tetováltakat, az elmúlt 10 évben ugyanakkor divattá nőtte ki magát a „varratás". De hogyan jutottunk el idáig?
Manapság nem lehet úgy végig menni az utcán, hogy az ember ne találkozzon tetovált emberrel. Van, aki csak egy diszkrét mintát, vagy valami sokat sejtető motívumot visel magán, de vannak ennél bátrabbak is, akik komplett festményt, úgymond művészeti alkotást varratnak magukra. Sokan, leginkább az idősebbek idegenkednek a látványtól, nem bírnak szabadulni a gondolattól, hogy hatvanas-hetvenes években ez a börtönviselt emberek megkülönböztető jele volt. Az elítéltek leginkább az érzéseiket, vagy éppen szeretteik nevét írták a testükre: I love you Juliska, Sándor, Édesanyám...
A tetoválás számos funkciót hordozott és hordoz magában, a törzsi kultúrákban például a felnőtté válást jelentette. A nyugati kultúrába is a törzsi társadalmakon keresztül szivárgott be. A világot behajózó matrózok a 16-18 században terjesztették el, ők főként Óceánia -szigetein találkoztak vele először. Először 1870-ben David Purby nyitotta meg műtermét, ez mérföldkőnek számított, ugyanis ekkor vált divattá a tetoválás az arisztokrácia körében is. VII. Edward, Miklós cár, Ferenc Ferdinánd és Sissi is a tetováltak körébe tartozott. A felső tízezer után a szélesebb társadalmi rétegek körében is népszerűvé vált, megjelent a katonák és bűnözők köreiben is, de a jelenség továbbra is marginálisnak számított.
Magyarországon a szociográfiai kutatások fordították először a figyelmet a tetováltak felé. Az 1950-es évek végén egy magyar orvos megfigyelte, hogy a paraszti kultúrában minden tizedik emberen van valamilyen tetoválás. Lükő Gábor 1961-ben végzett gyűjtése alapján Nagybaracska és Baja környékén a parasztasszonyok lánykorukban csillagot és a saját monogramjukat tetováltak a könyökükre. De arról is vannak feljegyzések, hogy 1811-től gróf Széchenyi István is viselt tetoválást. Ez a legrégebbi adat a magyar tetoválásokról. Egy azonban biztos, hogy bár vannak kirívó esetek, a történelmi mivoltját tekintve a tetoválás kultúrája mindig is a társadalom kisebb csoportjaira volt jellemző, és éppen emiatt szélesebb körben mindig is elutasítás övezte. Rengeteg statisztika szól arról, hogy mind régen, mind most, a börtönviseltek magas százaléka volt tetovált. Ennek ellenére hibás lenne a kettő között szoros összefüggést keresni. Erre a lukra futott rá Cesare Lombroso, aki 1864-ben hadiorvosként dolgozott, és a katonák tetoválásait tanulmányozta. Azt a következtetést vonta le, hogy a tetoválások obszcén szövegezése alapján meg lehet különböztetni a becsületes és nem becsületese katonákat. Későbbi tanulmányában megállapította, hogy a bűnözők fájdalomérzékelése egészen más, illetve, hogy nekik a tetoválás egyfajta hieroglifa, ez alapján kommunikálnak. Azonban Lombroso szélsőségesen állt a kérdéshez, egyiket a másik feltételének tekintette, szerinte a „született bűnöző” bőrén feltétlenül tetoválás van.
Az elmúlt 10 évben hatalmas változást hozott magával. Jelenleg egymást érik a szalonok és a tehetségesebbnél tehetségesebb tetoválók. A folyamat annak ellenére, hogy elindult és szélsebesen terjed, még mindig az elején tart mivel sokan még most sem fogadják el a kivarrt embereket. De mi változott? Erről kérdeztem Haraszti Sándort, aki 10 éve dolgozik tetoválóművészként.
„Az 1950-es években az ellenkultúra tagjainál, a beat nemzedékének fiataljai és a hippik körében terjedt rohamosan a tetoválás, az 1970-es években pedig a punk generáció lázadásaként értelmeződött újra a fogalom. Az 1980-as évektől kezdődően megduplázódott a művészetekkel foglalkozók, festők, szobrászok, grafikusok száma, a piac már nem tudta őket befogadni, így közülük sokan fordultak a tetováláshoz, mint művészeti formához. Ezáltal a művészetben elfogadott stílusok megjelentek a tetoválások terén is, ilyen például a new school és a biomechanika. Az előbbi stílus sűrű vonalakkal, élénk színekkel és gyakran rajzfilmes elemekkel dolgozik, az utóbbi pedig a test és a robotvilág találkozásának stílusjegyeivel, ilyen típusú festészettel Hr. Giger foglalkozott.
Ehhez képest a tetoválás mára kinőtte magát, mind befogadó és mind alkotó terén. Azt mondanám, hogy szinte már fogyasztási cikk lett. Az, hogy szélesebb rétegben vált kedveltté, egyrészről jó, de másrészről probléma, hogy ami elterjed, abban gyakran megjelennek a sablonos közhelyek is. Ez a szakma oldalról is igaz. Olyan arcok jelentek meg köztünk, tetováló művésznek kikiáltva magukat, akik mindenféle szakmai alapot nélkülözve, fittyet hányva arra, hogy ez művészet, amit sok év kemény munkájával lehet csak elsajátítani, nekiállnak „varrni.” Itt nem csupán egy képről van szó, és kész. A vendégnek bizalmat és törődést kell éreznie az első pillanattól kezdve, ahogy belépett a szalon ajtaján. Vele közösen, akár hosszabb időn át, meg kell tervezni a mintákat, és soha nem szabad ezeket az internetről letölteni. Ezek fontos pontjai a szakmának, de az ehhez való igazodást sajnos kevés helyen látom. De ezzel mi magyarok nem vagyunk egyedül, ez a szakmai trehányság sajnos világjelenség. Angliában például megvannak a kialakult, kedveltebb stílusok, de érdekes módon ezek inkább a klasszikusabb megoldások. Az angolok nem problémások minta tekintetében, őket egyedül az ár, ami befolyásolja, az viszont nagyon. Olyan, mintha egy szupermarketben vásárolnának, mert sokszor csak az árra fókuszálnak, a minőségre kevésbé. "
Így tehát elmondhatjuk, hogy a tetoválás iparrá nőtte ki magát, épp úgy, mint minden más egészségügyi vagy szépészeti szolgáltatás. Ennek nagy hátránya, hogy a modernkori tetoválás szépen lassan elveszti művészi jellegét, vagy másképp nézve, a művészi jelleg válik marginálissá a tetoválás kultúrájában. És ennek következtében ebben a műfajban is egyre több lesz a giccs.
