Bősze Ádám antikvárius, a Bartók Rádió és a Virtuózok műsorvezetője emlékezik a napokban elhunyt Kocsis Zoltánra.

Az antikváriumban álltunk, egy nagy kupac kotta az asztalon, Kocsis Zoltán nem egész egy percig olvasta az egyik partitúra utolsó oldalát, majd azt mondta: ha akarom, átverlek. Könnyedén átverhetett volna, tudtam (egy olyan különleges Bartók-kiadást talált ugyanis, amelyről még én sem tudtam, hogy páratlan ritkaság). Ahogyan abban is biztos voltam, hogy nem fog átverni. És nem a személyem miatt. Inkább a saját személyisége miatt. Kocsis Zoltántól zeneileg becsapni valakit annyira távol állt, mint Kodálytól a diszkózene; véleményem szerint, semmilyen zenei átverésre nem volt alkalmas. Ebből persze számos konfliktusa adódott (hogy pontos legyek, másoknak adódott vele). Képtelen volt ugyanis arra, hogy zenei kompromisszumot kössön, hogy a jó magyar szokás szerinti „okosba” oldjon meg egy előadást, hogy „felülemelkedjen” egy makacs hibán.

Az első vele készült interjúmat büszkén küldtem el neki ellenőrzésre, és noha először meglepődtem azon hogy mindegyik mondatba belejavított, beláttam, hogy a legapróbb részletekig átvizsgálta az írásomat. Aprólékossága mellett nagy ívekben való gondolkodása, rendszerező elméje lenyűgözött. Ez utóbbira koncertjein gondoltam, míg az előbbire az antikváriumban is adott példát. (Itt jegyzem meg, hogy halálával az egyetlen komolyan vehető magyar zenei gyűjtőt is elvesztettük.) Egyszer 3-4 órája válogatott már a kották között, amikor hirtelen rám nézett, és azt mondta:

- Azt a Suchon-partitúrát mégiscsak megvenném!
- Az lehet, de nem tudom, hogy hová tettem. - feleltem.
- Ott van a harmadik polcon, a második kupacban, felülről az ötödik.

Mondanom sem kell, valóban ott volt. Ennek az egész ufoid jelenetnek volt azonban egy kedves mosolyra fakasztó emberi oldala: ott állt mosolyogva – amikor kikerekedett szemekkel konstatáltam, hogy a Suchon-partitúrának még a helyét is tudja – kockás zakóban és egy kisvakondos pólóban. Büszkén és mégis átlagemberként. Nem vert át sem itt, sem a koncertteremben, sem a tévés, vagy rádiós beszélgetésekben. Pedig simán megtehette volna, annyira mindenki fölött állt.

Bősze Ádám