Mi az, amin egy zenekar kénytelen változtatni 12 év után és mi az, ami marad a régiben? Az AJJ esetében a név és lo-fi hangzás bánta a fejlődést, de megtartani szerencsére pont a legjobb részeket tartották meg.
Pedig ha valaminek, ennek a műfajnak pont a lo-fi felvételek adják a hangulatát, ráadásul van, amikor nem is áll más a zenész rendelkezésére: a műfaj egyik leghíresebb alakja, Pat the Bunny sokáig az utcán élt, szóval nyilván azzal vette fel a zenéjét, ami éppen előtte volt – és részben ettől lett zseniális az egész.
Sean Bonette-ék esetében természetesen nem ez a helyzet áll fent: az arizonai bandának ez már a hatodik albuma, ami a hangzáson is érezhető, de ez a természetes fejlődés része. A The Bible 2 ugyanazokkal a témákkal foglalkozik tulajdonképpen, amivel az AJJ egész pályafutása alatt foglalkozott és amik azért eléggé távol állnak Pat the Bunny whiskey-indukálta mérgességétől (de nem kevésbé komolyak!): szorongás, önutálat és a beilleszkedésre való képtelenség minden egyes eddigi lemezüket áthatotta az első perctől az utolsóig. A The Bible 2 mégsem csak unalomig ismételgeti a világ legnihilistább, legnegatívabb kijelentéseit: az előző, The Christmas Island néven megjelent AJJ lemez volt tulajdonképpen a vízválasztó, ahol érthető módon megpróbáltak kicsit elhatárolódni attól, amit eddig készítettek: Sean Bonette végül is 18 éves kora óta a zenekar frontembere, ennyi idő alatt az ember háromszor is ráun dolgokra. Az Andrew Jackson Jihad-ból szimplán AJJ lett, Sean Bonette-ből pedig egy olyan dalszövegíró, aki már nem csak polgárpukkasztás ürügyén ír hülyeségeket, hanem teljesen komoly, szép és érzékeny dolgokat tud kiadni a keze közül.
A találóan elnevezett The Bible 2-n az AJJ megpróbál keresni valami stabilitást a világban és az életben, rájön, hogy ez talán csak a vallás segítségével lehetséges – majd azt is realizálja, hogy mivel a világ nagyobb része ezt a hagyományos, keresztény úton találta meg, nekik pedig ez az út nem tűnik járhatónak, elveti az ötletet. Persze valamiféle mantraként vagy kívánságként ott van a legelső albumról ismert No More Shame, No More Fear, No More Dread szlogen, de megváltás és megtisztulás nincs igazán, van helyette viszont továbbra is egy borzasztó világ, amiről lehet ugyan nagyon jó dalszövegeket írni, de nem olyan jó benne élni.
