Mi lesz velünk, ha eltűnik az életünkből az unalom? Milyen lesz a kütyüinkkel ágyba bújni? Miért okoz boldogságot a cukor? Rachel-Lee Havnonian interjú.

A Budapesti Amerikai Nagykövetség meghívására a közelmúltban Magyarországra érkezett a világhírű képzőművész, Rachel-Lee Havnonian. A művésznővel a tiszteletére rendezett fogadáson beszélgettünk.

Milyen kategóriába sorolná a művészetét? Engem nagyon emlékeztetnek a munkái Aj Vej-vej vagy Jeff Koons műveire.

Ez egyszerűen kortárs művészet. Sokan dolgoznak konceptuális szobrokkal és interaktív installációkkal, és az én munkáim is társadalmi kérdésekről szólnak, amelyek a világon mindenhol fontosak. Mindenki azonosulhat az installációimmal, akár azok szépségével, akár az általam megmutatott műanyag világgal, amelyben otthon vagyunk, és imádjuk, de mégis kicsit félelmetesnek tartjuk.

Milyen benyomások érték Budapesten?

Még soha nem jártam itt, de rengeteg szépet hallottam a városról, ezért nagyon örültem, amikor a nagykövetség felkért rá, hogy két installációmat Budapesten állítsam ki. A világ bármely pontján nyílik kiállításom, az mindig fantasztikus lehetőség arra, hogy kommunikáljak az emberekkel. Ha lehetőség van rá, művészeti iskolákba is ellátogatok, ez most sem volt másképp.

Az elmúlt két napban múzeumokban adtam elő, találkoztam más művészekkel, egyetemeken jártam, fantasztikus élmény volt. Láttam, milyen részletesen tanítják Magyarországon a művészetelméletet és a művészet konceptuális oldalát. Találkoztam tanárokkal is, és őszintén mondom, lenyűgöztek az itteni programok és a művek. Örülnék, ha az Egyesült Államokban is többet látnának abból a munkából, ami itt folyik. Jó lenne, ha minél több magyar művész állíthatna ki művészeti vásárokon. És persze az itteni ételek is fantasztikusak! Édesanyám, aki ismeri a magyar konyhát, előre szólt, hogy nagyon élvezni fogom az itteni ételeket és borokat.

Ha a müzlis dobozokat felhasználó interaktív alkotására gondolok, vagy az iPhone-jukkal alvó emberekre - mindkét esetben a függőség húzódik meg a háttérben...

Az utolsó kiállításaim különösen erre a témára voltak kiélezve: a fogyasztói társadalom, és a függőség állt a középpontban. Az anyukám feminista volt, de nagyon foglalkoztatta a táplálkozás is. Akkoriban nagyon jó kukoricatermés volt az Egyesült Államokban, ezért egyre több gabonapelyhet és müzlit kezdtek el készíteni belőle. Cukrot tettek a müzlihez, és azzal adták el a fogyasztóknak, hogy mennyire jó ez nekik – ezért a családok ezt ették. Kiskoromban soha nem ehettem ezekből a csodákból, csak a barátaimnál. Simán megettem három tállal úgy, hogy nem is tűnt fel. Sok idő telt el Amerikában, mire elkezdtek rájönni, hogy mégsem jó a sok cukor, mert ártalmas, és túlsúlyhoz vezethet.

Azt mondják, hogy ugyanahhoz a dopamin mennyiséghez juthatsz hozzá a telefonod használatával is, mint amit a cukor fogyasztásával kapsz meg. Amikor rád ír egy barátod, lájkolják egy bejegyzésedet, vagy elismerést, követőket kapsz a közösségi médiában, az ugyanúgy örömet okoz. Tehát van kapcsolat a két dolog közt. Velem is előfordul, hogy három óráig a telefonomat nyomkodom anélkül, hogy észrevenném, mennyi idő telt el.

Tehát nemcsak simán a telefonunktól függünk, hanem mások értékelésétől is?

Mindennek, ami a telefonomon, a számítógépemen vagy az iPademen van, én vagyok a „kurátora”, vagyis én döntöm el, kit követek, milyen oldalakat nézek. A telefon a hálószobánkba is beférkőzte magát, élni sem tudnánk már nélküle. De a lájkok vadászata is függőséget okoz egy narcisztikus személyiség esetében.

Az Előjáték c. 2014-es installációm egy falra szerelt hálószoba volt, valós éjjeliszekrényekkel és lámpákkal, de az ágyon egy monitor volt, ahol különböző párokat láthattunk az ágyban, arcukat csupán az okostelefonjuk világította meg. A lepedőiken időnként végigfutott egy kisegér, de ezt ők nem vették észre. A teremben volt egy régi tárcsás telefon is, ha a látogatók ezt fölemelték, Maurice Chevalier 1934-es slágere, az Isn’t it Romantic szólt benne.

A nárcizmus tehát fontos szerepet játszik a művészetében...

A saját és az engem körülvevő emberek viselkedését tanulmányozom, és ezek biztatnak arra, hogy kérdéseket tegyek fel, elkezdjek gondolkozni bizonyos témákon, és felfedezzem a jelenségeket.

Hova vezethet az új technológiák terjedése?

Fogalmam sincs. A gyerekek újabb generációja már könnyedén ki fogja ismerni magát olyan dolgokban, amit mi fel sem tudunk fogni. Viszont sok minden hiányozni fog majd nekik, erről már kutatások is szólnak. Az egyik szerintem az unalom lesz. Ez a jelenség már most is megfigyelhető: amikor a telefonodon lógsz egész nap, akkor soha nem unatkozol, pedig unalomból annyi minden születhet, akár egy műalkotás is.

A nárcizmusról szól a Beauty Queen Totem című alkotása is...

A Beauty Queen Totem arról a nyomásról szól, amiben a nők élnek... hogy mindig tökéletesen kell kinézniük. Egyszer, amikor visszamentem Texasba, ahol felnőttem, apukám azt mondta, hogy ne foglalkozzak a szépségkultusszal, fontosabb, hogy mi van a fejemben. "Miről beszélsz?" - kérdeztem. A szépségkultusz mindent áthat, különösen Texasban. Itt, ha egy nőnek nem volt pénze, hogy tanuljon és egyetemre menjen, a szépség volt az egyetlen lehetősége a kitörésre. Így indult a történet. Először Londonban mutattam be ezt a szobrot egy videóval együtt. Az utóbbiról sokan azt hitték, hogy régi texasi felvételek, miközben abban az évben készítettem őket. De a férfiakkal szemben is egyre erősebb az elvárás, hogy jól kell kinézniük.

Milyen kultúrák találkoznak a három tagú nevében?

Kicsit bonyolult, én texasi vagyok, az anyukám 100%-ig skót, az apukám pedig kevert származású. Egy örmény férfihoz mentem férjhez, és felvettem a nevét. Régóta vagyunk házasok, és nagyon büszke vagyok az örmény családnévre, mert a '80-as években, amikor egy hatalmas földrengés pusztított Örményországban, a férjem családja építtetett új házakat a földrengés áldozatainak.