Tizenegy férfi és egy női kormányfő valamint az őket fogadó II. Erzsébet – ez az Audiencia alapötlete. A nagysikerű darab most hozzánk is elért, Halász Judittal a főszerepben.
Amikor a tavalyi év elején Londonban jártam, minden metrómegállóban belefutottam Kristin Scott Thomas képmásába, amint II. Erzsébetként, teljes uralkodói pompában nézett a brit főváros utazóközönségére. Ekkor Az angol beteg sztárja a londoni WestEnden játszotta az 1952 óta regnáló uralkodót Peter Morgan brit színpadi és filmes szerző Audiencia című művében. Amikor színpadra lépett a királynőként, olcsó módon akár mondhatnánk, könnyű dolga volt, mert előtte már Helen Mirren sikerre vitte a királynő alakítását a darab 2013-as első bemutatójakor. (Alakításáért Mirren a királynő élőszóban elmondott gratulációján kívül a legjobb női alakításnak járó Tony-díjat is megkapta.)
Az Audiencia a WestEnden és a Broadwayon elért masszív közönségsiker után októberben a magyar közönséghez is eljutott. Peter Morgan jó brit módjára élénk érdeklődéssel viseltetik a koronás fők, különösen a regnáló Windsor-ház iránt. Leghíresebb munkája talán A királynő, Stephen Frears 2006-os filmdrámája, amelyben (az alakításért Oscar-díjjal kitüntetett) Helen Mirren messzemenőkig hitelesen és élvezetesen keltette életre a királynőt, aki Lady Di halála után a merev formalitások világát választotta a gyors és érzelmeket előtérbe helyező megnyilvánulás helyett. Az ezúttal színpadra szánt új munka esetében is a brit uralkodón a fókusz, azonban egy drámai jelenet helyett több kevésbé mély pillanatot ragadott ki a királynő életéből. Mint ismeretes, a brit kormányfő a mindenkori uralkodó miniszterelnöke, de az alkotmányos monarchiában nincs írott elvárás arra nézve, hogy a kormány vezetője heti rendszerességgel felkeresse a királynőt a Buckingham-palotában. A szokás azonban mégis életben tartotta a heti audienciákat a királynő és a kormány „első minisztere” között.
Morgan művében, amelyet Valló Péter rendezett meg a Pesti Színházban, nem időrendben tűnnek fel az uralkodó legfőbb hivatali megbeszélései. Először is Tahi-Tóth László jelenik meg egyfajta kivénhedt főkomornyikként vagy szárnysegédként, hogy kisebb „tárlatvezetést” tartson a közönségnek. Elmondja, a Buckingham-palotában járunk, a kacsatojáskék falon Canaletto és Gainsborough festményei, az ülőalkalmasságok szövetét pedig vörösről húzatták át sárgára – ha jól emlékszem, talán Teck Mária királyné vagy elődje, vagy Alexandra királyné kérésére. Aztán besétál a színre II. Erzsébet, akit Halász Judit formál meg, hogy 1995-ben járva, fogadja John Majort, a konzervatív-párti miniszterelnököt. Fesztbaum Béla megint csak az örök kispolgár, még ha kormányfőt is játszik. Feszélyezve érzi magát, szorong a királynővel szemben ülve. Major tele van kétellyel, most is azért aggodalmaskodik, amiért éppen saját kormánya próbálja szétcincálni megmaradt renoméját. Kettejük beszélgetése tárgyilagos, de nem azért, mert nem szívlelik egymást, hanem mert ezt diktálja a királyi protokoll. Ennek ellenére egy-egy szellemes jelenetre van példa: amikor Mayor arról siránkozik, hogy hiába kormányfő, ha belép egy terembe oda sem fordul felé senki, a királynő kedvesen felsóhajt. „De jó lehet” – jegyzi meg barátságos félmosolyra húzva száját.
A jelenetek egyfajta belső logika szerint váltják egymást, és foglalják keretbe a cselekményt. A második audiencia már 1952-be kalauzol minket. Itt a királynő huszonhat éves – a fiatal- és egyben mindenkori változatot Halász játssza –, tapasztalatlan asszony, de cseppet sem olyan, aki hagyja magát kötélen rángatni. Pedig a Lukács Sándor által patetikusan, már-már paródiába hajló életre keltett Churchill éppen azt tervezi, hogy ezentúl úgy vezeti uralkodóját, mintha fordítva osztották volna le a lapokat. A királynő tőle tudja meg, az alkotmányos monarchia igencsak behatárolja joggyakorlását a mindennapi politikában. A bottal járó, nagy hasától szinte már leülni sem tudó és félkopasz szivarozó államférfinek pedig rá kell eszmélnie, hogy az éles eszű uralkodónő átlát a szitán: sejti, hogy Churchill azért halogatja a beiktatást, mert tudja, addig, míg nincs korona Erzsébet fején, addig nem kell átadnia a stafétabotot, amelyhez úgy ragaszkodik.
Erzsébet uralkodása alatt – a darabban – tizenkét miniszterelnök váltja egymást az Audiencia Szalon erre kijelölt díszszékében. Ahogyan a királynő mondja, szinte csak a nyakkendő más rajtuk. Az elmélet, amit még tizenéves fruskaként uralkodástan órán megtanult, ráhúzható a gyakorlatra is. Az előadásból szinte csak Tony Blair hiányzik, de amikor utódja, Gordon Brown (Kerekes József alakítja) harsányan nevet a kárán, pontosan érezzük, milyen lehet a megítélése. Igó Éva Thatcherként egyenesen beront a palotába. Tajtékzik, amiért azt olvasta az egyik napilapban – palotabeli forrásokra hivatkozva –, hogy a királynő nem különösebben szívleli. Már-már szemtelenség, ahogyan a Vaslady diplomatikusan letorkolja királynőjét.
Valló Péter az eredeti művet nem alakította át, azt színészközpontú darabként értelmezte. Ezért jórészt nem történik semmi a színen, csak a királynő beszélget minisztereivel. Ezek az eszmecserék pedig nem túl mélyen szántóak, de valamennyire felmutatják Erzsébetnek azt a köznapibb arcát, amely kevesek előtt ismert. Látjuk vágyait, emlékeit, ragaszkodásait a királyi jacht és kutyái, a színpadra beszaladó corgik iránt. (Amikor a két eb közül az egyik majdnem lerohan a közönséghez, Halász Judit egyből reagálva az éles helyzetre, rászól a kutyusra: „Csak le ne pottyanj!” – mondja.) Érezzük tiszteletét Fülöp herceg iránt, szerelmi tébolyodottságát, amely még arra is rávenné, hogy a Windsor nevet férje vezetéknevére cserélje. Az Audiencia komoly drámát nem hoz, de egy bulvárprodukcióban arra nincs is szükség.
A legerősebb alakítást Hegedűs D. Géza nyújtja Harold Wilsonként. Amikor megérkezik a bemutatkozásra, bárdolatlanul viselkedik, a fogadás végén pedig a komornyik kezébe nyomja fényképezőjét, hogy megörökíttesse magát a királynővel. Méghozzá háromszor, sőt a végén még át is karolja a ledermedt királynőt. Hiába a pimasz debütálás, a munkáspárti politikus aztán Erzsébet kedvencévé válik – a második felvonásban még Balmoralba is elkíséri uralkodóját. Többek között neki köszönhetjük az előadás legveretesebb kijelentéseit, ilyen a haladás szükségességéről szóló eszmefuttatás is. Amikor a darab végén viszont látjuk, egykorvolt csillogó szellemi képességei már kezdik elhagyni, az Alzheimer-kór paranoiás, feledékennyé tette.
Valló díszlete és Pusztai Judit jelmeze nem túl hivalkodó, de visszaadja az uralkodói jelleget. Szép munkát végeznek azok is, akik szinte percről perce átvarázsolják Halász Juditot – ha kell, akár húszévesből nyolcvanas évei végét taposó asszonnyá. (Az egyik jelenetben a színésznő a fiatal Erzsébetként palástban, kezében a jogarral és fején a koronázási ceremóniák után viselt, 1937-ben készíttetett császári koronával lép elénk.) Úgy hiszem, a külcsín mellett Halász Judit alakítása mutathatna egy kicsivel többet a királynőből, még akkor is, ha érteni véljük, hogy a rendező szándéka ezzel az volt, hogy bemutassa, jószerivel protokolláris és merev az uralkodó. Azt hiszem, nem kell ahhoz abban a kiváltságban részesülnünk, hogy találkozzunk II. Erzsébettel, hogy tudjuk, ahova belép, ott aurája betölti az egész teret. Az első pillanatban minden szem rászegeződik: kimértsége, mindig figyelő tekintete, huncut pillantása, félszeg mosolya a figyelem középpontjába helyezi.
Az előadásban elhangzik, hogy a királynő úgy hiszi, nyolc perc az a figyelem, amelyet a közönség – példájában a hallgatóság – elbír. Csakhogy az Audiencia alkalmával hamar elszáll az a néhány perc, ameddig a figyelem nem lankad. Hiába a bejátszott archív felvételek (például a koronázásról), a jelzésértékű zene (van itt Vera Lynn, Dean Martin, Meghan Trainor), az előadás nem lép túl a könnyed szórakozás keretén.
