Nem csak a zenekar imidzsét, de a magyar filmet is szolgálja a Wellhello-mozi. A #Sohavégetnemérős mindenkinek kellemes néznivaló – persze nem mindenkinek ugyanúgy, vagy ugyanazért.
Több oka is van annak, amiért klassz, hogy ez a film megszületett. Egyfelől ugye ott van a Wellhello, Fluor és Diaz, akik eléggé elégedettek lehetnek: Tiszeker Dániel rendezése legalább annyira komolyan veszi őket, mint a sikerültebb hasonló mozgóképes produktumok. (Kezdhetném a felsorolást a Beatles-filmekkel, de nem kezdem, pedig valamennyire tényleg ideillene.) A #Sohavégetnemérős pont arról szól, amit ez a popzenei társulat közvetít magáról: mi kérem egy profi, jópofa, profin jópofa csapat vagyunk, akik azt foglaljuk a legslágeresebb popzenébe, amit te két fesztiválozás között gondolsz, mi több: megélsz. Nem megyünk túl mélyre, de nem is a felszín szórakoztatóipari megkapargatásával kerültünk a nagyszínpadra. Lazák vagyunk és – igen, líraiak. Lehet körénk egy egész filmet is építeni akár. Kisfilmeket a nagyvilágunkból.
Ügyes ez az ötlet, s a magyar kisjátékfilmeknek is hasznos, hogy több sztoriból áll össze az egész – bár azt mondják a szakik, hogy manapság a videómegosztókon és a közösségi médiában is minél rövidebb egy mozgóképes anyag, annál több a katt és elégedett netező. Ám azt nem mondhatjuk, miért is következne ebből, hogy a fiatalok olyan nagyon odalennének a moziban vetített rövidfilmekért.
Ráadásul itt tényleg csupa kedves és baromi tehetséges kezdő, vagy még a lehetséges befutás előtt álló színészt láthatunk, amint: Összebilincselik őket a Balatonnál, Tinder-randin próbálnak egymásra találni, hipermarketben rendezik be elképzelt közös életüket, saját FB-alkalmazással igyekeznek túl lenni a régi szerelmeken, posztolásai alapján igyekeznek közel kerülni a kiszemelthez – vagy éppen a laptop és teló kameráján keresztül találnak rá az (átmeneti?) igazira. S a sztorik közötti átmenetek is teljesen rendben vannak: Fluorék turnéznak, marháskodnak, cameóznak – néha frappánsabban, máskor kicsit erőltetettebben, de soha nem bántóan vagy idegesítően. És persze szinte egyfolytában, akár csak lelki füleinkben, de szól a Wellhello.
Ez lenne a produktum, mármint az a része, ami mindenkinek ugyanolyan: mert hát a minőség azért a közönség legnagyobb részének közös nevező. Csak aztán ugye ott van az is, hogy van az az életkor, ami felett nem olyasmi jut eszébe az embernek a #Sohavégetnemérősről, hogy mennyire rímel a saját dolgaira, hanem sokkal inkább az, hogy ő miért nem kapott ilyet, amikor 20 vagy 30 éves volt.
Tudom, sokan felszisszennek, de tényleg boldog lettem volna, ha annak idején a Rapülők dalaira készül valami hasonló, hihető film. Akkor az volt az a zene, ami hasonló gombokat nyomogatott. Oké, a Kalózokkal Geszti talán valami hasonlóval próbálkozott, ám ott fordítva, és eléggé számítóan – átlátszóan kiszámítottan – történtek a dolgok: a mozi adta el a Jazz+Az zenéjét, pontosabban eléggé erősen reklámozta. Itt teljesen hiteles az asszociációs koncepció: a Wellhello olyan meghatározó – súgja ez a másfél óra – hogy egész filmet lehet köré építeni. Darabokból, de nem darabosan.
Illetve, kacsint ránk a koncepció szerint Fluor és Diaz, TI építettétek ezt belőle: az idézetekből. Még ha nem is TI írtátok, vagy fogalmaztátok azzá, ami lett. De az ihlet tőletek van. Ravasz üzenet és az benne a legmenőbb, hogy nem is tűnik hiteltelennek. Éppen ezért vagyok irigy azokra, akiknek az, amit bemutat, mai sztori. Irigylem, hogy nekik aktuális a végefőcím dalának egyik refrénsora: „Mihez kezdjek veled, idő?”
Mert pár évvel feljebb már az a kérdés igazából, hogy mihez kezdett VELEM az idő? S abba se könnyű ám beleállni!
