A Zsivány Egyes elegánsan, de döcögősen készíti elő küldetését, ám amikor végre elindul (beindul!), tisztességesen behősködi magát oda, ahova meg akar érkezni. És azon a helyen, így, nem lehet veszíteni.
Nincsenek fénykardok. Nincsenek jedik. Ahogy azt ígérték. Nincsenek bénaságok. Nincsenek erőlködések, nincs galaktikus izzadságszag. Ott vannak a nem éppen popcornmozikhoz szokott operatőr, Greig Fraser komor képei. Ott van a vagányság (oké, zsiványság!). Ott van a stílus. Meg ott van a bátorság is. És a dráma. És a komolykodás. Ahogy azt reméltük. Formailag és kicsit a hangulatban is. Szóval, tulajdonképpen írhatnám azt is, hatalmas meglepetés a Disney első antológiafilmje, de ezt mégse írhatom - hiszen épp azért nem nagy meglepetés, mert szinte pontosan olyan lett, mint amilyennek akkor képzeltük, amikor arra számítottunk, hogy jó lesz.
És akkor mi van? Mármint miért nem elég az, hogy a lázadók karakterei rendben vannak, hogy nem beszélnek blődségeket, hogy van feszültség a filmben, hogy vannak korrekt fordulatok is a filmben, hogy a második fele kifejezetten izgalmas és megható?
Nem az a kérdés, hogy elég-e. Hanem inkább az, hogy mihez.
Ahhoz mindenképpen, hogy Az ébredő Erő nosztalgiakoktélja után a Disney be tudja bizonyítani: minden híresztelés ellenére nem ijednek meg Darth Vader árnyékától. Na ja, hát az övétől biztosan nem, elvégre a Zsivány Egyes jól előre megjósolhatóan legüzembiztosabb jeleneteiben pont ő látható. Meg azok a kedvenc karakterek, akikre titkon mindenki számított. Viszont mi van a köpenyen túl?
Nincs olyan, hogy köpenyen túl. Ha lenne, ott is a tisztelet lakna. És most is, igen: a rajongás. A rajongás gyorséttermi körberajongása, melyet lépegetők hoznak házhoz. A Zsivány Egyes ugyanis azt is bebizonyította, hogy amíg rajongók laknak a Föld nevű bolygón, addig mindegyik SW-film, még az is, amelyik azt mondja, hogy nem, arra törekszik majd, hogy visszataláljon oda, ahova soha nem találhat vissza. A hetvenes évekbe. És a nyolcvanasokba. Bár a Zsivány Egyes látszólag tényleg másmilyen film, mint az eddigiek (zártabb és felszabadultabb is egyszerre), de hát közben meg hogyan is lehetne másmilyen? Végleg el kell fogadnunk, amit 2015-ben is sejtettünk: nincs már olyan, hogy ÚJ Star Wars. Senki nem akar olyat. Legbelül senki se akar. Olyan Star Wars van, amely üldözi a régit, s legyen bármennyire is kommandós, vagy kémes, vagy akármilyenes, igazából azt szeretné utolérni/kiegészíteni. De leginkább leomlani előtte. És csillogó szemmel elmondani neki, hogy, amikor ott és azt át lehetett élni, akkor mennyire boldog volt mindenki.
Igazából Gareth Edwards is ezt tette. Elmondta, hogy ő mekkora fan. Szabadabban, mint J. J. Abrams, de ő se ronthatott neki úgy a Halálcsillagnak, ahogy még nem tette senki. S nem feltétlenül azért, mert a Disney nem engedte. Szerintem ő se vágyott ilyesmire. A Zsivány Egyes se más, mint sok milliós dolláros rajongói mozi, s szokjuk meg, hogy az összes ilyen lesz: szerencsés esetben csak éppenhogy mesterkélt, de még így is szívből készült, hiperlátványos termék. Az első felében is az, csak akkor még ráérősen, tán túlságosan nyugisan készíti fel közönségét arra, amibe a szédületes második órában profi módon belevezényli magát. Megteszi, amit megtehet. Amit meg akar tenni. Megmutatja, amit meg kell mutatnia. Amit meg akar mutatni. És ebből a történetből, ebből a központi koncepcióból, ma nem lehetett jobb filmet kihozni. Pontosabban ez a legjobb, amit ki lehetett hozni belőle. Meg kellett szerezni azt a nyavalyás tervrajzot. Megszerezték! Meg kellett tartani a rajongókat. Megtartották!
Engem is persze. Így maradunk már mindörökre.
