„Kevesen vannak, akik szembe mernek fordulni a fősodorral, de azért mindig akadnak lázadó típusok. Szerintem én is ilyen vagyok” – Sára Júliával beszélgettünk.

November 26-án mutatták be a szolnoki Szigligeti Színházban Hadar Galron: Mikve című darabját, amelynek fordítója és rendezője is voltál. Hogyan találtál rá a darabra és miért tartottad fontosnak, hogy megrendezd?

A feladat talált rám.  Egy teljességgel véletlen találkozás alkalmával (egy boltban futottunk össze), sorban állás közben megkérdezte tőlem Balázs Péter, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója, akivel régről ismerjük egymást, nem lenne-e kedvem megrendezni a darabot.  Természetesen a szerzőről már sokat hallottam, de bevallom, nem olvastam a Mikvét azelőtt, és színházban sem láttam, így mentes voltam mindenfajta előzetes elgondolástól, akár a színdarabot, akár a rendezést illetően, amit szerencsésnek gondolok. 

Az első kérdésem saját magam felé természetesen az volt, hogy meg tudom-e a történetben, a kihívásban találni önmagamat, azt az üzenetet, sugallatot, tanulságot, vagy nevezzük bárminek, amit magam, és így mások számára is fontosnak tartok, érdemesnek arra, hogy az előadás által estéről estére a saját látásmódom és ízlésvilágomon keresztül átadhassam.

Így aztán leültem a példánnyal, rögtön azon a délután, és elkezdtem keresni benne a magam hitét, mert bármilyen alkotófolyamatnak csak akkor látom értelmét, és létjogosultságát saját magam számára, ha ez a keresés őszintén vállalható találatot hoz.  Itt hozott. Valamiért kellett most az életembe ez a megmérettetés.

A darabban nyolc nő szerepel egy női fürdőben. A helyszín bír szimbolikus erővel? A szereplők és a néző számára mit jelenthet a fürdő, a víz közelsége?

Természetesen bír, hiszen itt nem egy egyszerű, hétköznapi fürdőről van szó.  A Mikve egy zsidó rituális fürdő, szakrális hely, a vízbe merítkezés és a víz – mindez a mi előadásunkban egyébként erősen stilizált formában jelenik meg – sok szimbolikus jelentést hordoz, a megtisztulástól az újjászületésig, ami egyébként számos mitológiában felbukkan, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a téma örök és egyetemes.  Az embrió pózhoz hasonlatos alámerülés pedig egyértelműen utal az anyaméhben megtapasztalt boldog biztonságra, olyasfajta állapotra, amit úgy gondolom, vallástól függetlenül szintén mindenki egy életen át keres. A biztonságkeresés amúgy is fő motívuma az előadásnak. A kétségbeesett hazugságok hálója fogott meg ebben a történetben, ami sajátságosan tarja össze ezt a szinte klausztrofóbikusan zárt közösséget. Ebbe a fürdőbe mindenki a saját hazugságát hozza be a saját igazsága helyett, és ez úgyszintén egy olyan örökérvényű, és szomorúan ismerős élethelyzet, aminek a megmutatását  már-már monomániásan fontosnak gondolok.

Egyszer Jancsó Miki bácsi, az örök Mester mondta, hogy mindenkinek beragad az a főtéma, ami egy életen át kíséri, vagy kísérti, amiért tűzbe megy. Őt a hatalom kérdése foglalkoztatta leginkább, ez a kérdéskör minden munkájában központi elem. Azt hiszem, számomra a hazugság a legfontosabb kérdés, amit minden munkámban boncolgatok. A gyávasággal szorosan összefüggve a legnagyobb bűnnek gondolom, de ezt már Bulgakov sokkal jobban leírta helyettem a Mester és Margaritában.

Film, irodalom és színház, mindhárom jelen van az életedben. Egyik veszélyesebb, mint a másik. A darab rendezésekor mit tudtál átmenteni a filmrendezői tapasztalataidból?

Talán pont a veszély elfogadását, a felkészülést a mindennapos küzdelemre, és a folyamatos gyilkos döntéshelyzetekre, meg az állóképességet a lehető legbizarabb körülmények között is. Egyszóval: a kitartást. És - bár talán különösképp fog hangzani – mert a filmkészítés és a színház is látszólag csapatmunka – mégis így van: a magány elviselését. Az írásról jobban sejthető, de a rendezés is valójában mélymagány.

„Fatalista vagyok, hiszek abban, hogy az életben nincsenek véletlenek.” Írtad. Tábor Béla filozófus szerint pedig „Minden találkozásból születik.” A művészetben is hasonló a helyzet?

Nem csak a művészetben, mindenhol, minden találkozásból születik. Munka, szerelem, boldogság, gyerek, keserűség, néha még a halál is.  A találkozások határozzák meg az életünket. Hát mi más? Persze kevés „nagy találkozás” adatik meg az ember életében, de ezekért a kapcsolódásokért, egymást önzetlen figyelméért érdemes élni, naponta felkeni, elkezdeni egy új napot. Tényleg azt gondolom, hogy nincsenek véletlenek, és akiknek találkozniuk kell, azokat – lényegtelen, hogy mikor, hány évesen - összesodorja a sors.

A sorsszerűség azt is jelentheti, hogy a nők megélte tragédiák, megaláztatások, sérelmek is a szükséges véletlen termékei, ők nem tehetnek róla, nem felelősek a saját szabadságvesztésükért...

Mi az, hogy szabadságvesztés?  Simone Weil, aki kamaszkorom óta meghatározó gondolkodó számomra, egy helyütt azt írja: „Egyedül az ember sorsa örök. Az emberi társadalmak nem örökek…” Én nem nőkben és férfiakban, hanem kizárólag emberekben gondolkodom. Mindenki, legyen az nő, vagy férfi, felelős a saját életéért. Őszintén hiszek benne, hogy mindig van választásunk. Mindig lehet a nehezebb utat választani.  A kérdés persze mindig az, ki meddig megy el a saját önbecsapásainak felszámolásában, mer-e például saját magához őszinte lenni? Befejezni a sokszor kegyes, önnyugtató hazudozást. A langymeleget. Az egyik legnehezebb, legfájdalmasabb dolog az életben felismerni a félelmeinket, korlátainkat, esendőségünket. Egyáltalán, vállalni önmagunkat „meztelenül”. Abbahagyni a kibúvók keresését, és merni még egy picit tényleg élni a halál előtt. Lehet, hogy naiv, és romantikus vagyok, de hinnem kell, hogy megéri.

Két regényed jelent meg eddig, a Mamiko nappalai és a Grafit Márta és a kaktuszok címűek. Könnyen tudsz egyik műfajról a másikra váltani? Min múlik, hogy valamiből film vagy könyv lesz?

Az, hogy milyen tervből lesz film, sajnos nem rajtam múlik, hanem a jelenlegi filmtámogatási rendszeren.  Egyszerre, egymástól függetlenül írok filmeket és regényeket. Nem tudok magamnak „csellel írni”, úgy, hogy írok mondjuk egy forgatókönyvet, aztán ha nem támogatják, gyorsan átkozmetikázom regénynek. Így nem megy.  Amit regénynek írtam, azt eredetileg is annak szántam, ha megtagadhatatlan is esetleg a filmes kéznyom rajtuk. Bár ezt mások szokták mondani, én nem tudom mit is értenek pontosan ezen, én ösztönből írok, közben nem tervezek, valamiféle belső, vagy felső hangot követek, az diktál, amikor ideje van. Kiszakít magamból, megcsócsál és közben sokkal inkább lemeztelenít, mint a filmezés. Több bátorság kell hozzá, amikor befejezek egy könyvet, és elküldöm a kiadónak, mindig halálra rettenek. Olyankor tudatosul bennem, utólag, hogy ezt esetleg mások is el fogják olvasni.

Azt nyilatkoztad korábban, hogy Dosztojevszkij Ördögök című műve volt rád nagy hatással, 2004-ben aztán a Gálffi László rendezte Fehér éjszakák előadásnál, mint szakértő működtél közre. A Dosztojevszkij-regényekben szereplő nők általában az áldozati szereptől vissza nem riadó, mindent magukra vállaló figurák. Halkan jegyzem meg, mint a magyar nők sokszor. Milyennek látod a nők helyzetét, szerepét 2016-ban Magyarországon, Kelet-Európában?

Dosztojevszkijt említetted, akinek az írásait tényleg imádom, bár elsősorban a férfi alakjai tettek rám mély benyomást, most mégis egy ibseni példát hoznék fel. Nóra egy ponton túl fogja magát, és kilép a világba. Vagy ott van Hedda Gabler. Ibsen bámulatosan értett valamihez, ami jobb híján mondjuk úgy, a női gondolkodáshoz kapcsolódik. Bár ezekkel a kifejezésekkel nem szeretek dobálózni, mert nem hiszek a különbségtételben, csak helyzetek és érzelmek vannak szerintem, és ez nemtől függetlenül kavarja az életet.

Ha valaki áldozati szerepet szeretne magára vállalni, tegye. Lehet, hogy ez teszi boldoggá, vagy ezt hívja elő belőle a szerelem. Sztavrogin bűvöletében sokféleképpen szédültek meg a nők, hogy visszautaljak Dosztojevszkij Ördögökjére. Engem is biztosan levett volna a lábamról, pedig nem gondolom magam áldozat-típusnak. De ha nem Fjodor Mihajlovics vetett papírra, hanem a való életben valakit igazán szeretsz, akkor szerintem nincs olyan, hogy áldozat. Csak figyelem van, odafigyelés arra, hogy a másiknak hogyan lehetne jobb. Az önzés levetkőzése. Ez a legnehezebb. Azt gondolom, hogy a szeretet, a szerelem mindig cselekvés, persze a nagyregények lapjain jobban mutat egy hosszan leírt, könnyes érzelem.

Az orosz regények hősnői amúgy szenvedélyükben atomerősek és rendíthetetlenek. Ehhez azért kell spiritusz. Nem szeretnék általánosítani senkinek a helyzetét illetően se Magyarországon, se máshol, de abban hiszek, hogy mindenhol van kilincs, ki lehet nyitni az ajtót, és ki lehet lépni rajta. A Mikve például egy szigorú szabályrendszert követő ultraortodox vallási közösségben játszódik. Nem sokat tudunk erről a nagyon zárt, sok szempontból a fanatizmust súroló világról. Ahogy például az amishokról sem, és sorolhatnánk. De ami az egyik oldalról nézve az idegensége és a különössége miatt elsőre lehet rémisztő, az más fénytörésből szemlélve akár elfogadható is lehet. Nem jó egyéni sorstragédiák alapján általánosítani, legyen szó, akár Dosztojevszkij vagy Hadar Galron női szereplőiről. Ítéljünk meg mindenkit a maga igazán, én ezt szeretném elérni, ha valahogy, akár egy munka által lehet. Az ember szabálykövető lény, így van összehuzalozva evolúciósan, így tud beilleszkedni az adott közösségbe, társadalomba, így érzi biztonságban magát. A kiközösítés félelme nagyon erős az emberben, kevesen vannak, akik szembe mernek fordulni a fősodorral, de azért mindig akadnak lázadó típusok. Szerintem én is ilyen vagyok, sokszor nem is könnyű, sőt.

De ennek ellenére én személy szerint sohasem éreztem magam nőként - még ebben a férfias szakmában sem (ami a filmrendezés) - sem elnyomva, sem hátrányos helyzetben.  A valamiért nem szimpatikus, vagy számomra etikailag vállalhatatlan helyzetekből pedig eljövök, kinyitom azt a bizonyos ajtót. Szabadúszó vagyok, sosem tudom, mit hoz a holnap, szorongok ezerrel, de legalább ezt megtehetem.

Legutóbbi filmed, a Bulvár óta mi történt? Tervezed a következőt? Általában te választod a témát vagy a téma választ téged?

A Bulvár már olyan régen volt, hogy azóta temérdek víz lefolyt a Tiszán. Évente több forgatókönyvet írok, tervezek, aztán támogatás híján újratervezek. Vállalom a választásaimat, és hiszek benne, hogy akik engem választanak, azok is azért érkeznek az életembe, mert együtt talán tudunk valami olyasmit létrehozni, ami mások számára is hiteles, netán örömteli lehet. Szeretnék örömet okozni az embereknek, akár könnyekkel, akár nevetéssel, a kettő ugyanis egy igaz munkában nincs egymástól messzire. Olyan ez, mint a zene, nem szükséges magyarázni.