Kálmán Gábor a komoly szakmai elismerés övezte Nova után új kötettel jelentkezett. A Bródy Sándor-díjas íróval az új könyvről, és sok minden másról is beszélgettünk.

Nemrég jelent meg második, Temetés című könyved a Kalligram Kiadónál. Nem könnyű, testi-lelki kínban gazdag szöveg. Milyen fázisokon estél át írás közben, hogyan élted túl a saját szövegedet?

Kis túlzással: ez a szöveg velem egyidős, éppen ezért kettős a viszonyunk. Volt rá időm felkészülni, de persze ezt mégsem lehet teljesen. Elrúgja magától az ember, aztán visszarántja. Egyféle hangulat írta a szöveget, egyféle fázis. Monoton és elfogadó, talán ez a legjobb megfogalmazás, legalábbis írás közben ezt az egy hangulatot tudtam megjegyezni.

Fellini Országúton című filmjének végén a táj mintha a megtörtént tragédiát tükrözné vissza, hűvös, kopár, barátságtalan vidék jelenik meg. Nálad a környezet mennyiben befolyásoló tényező, a lelki állapot hat a külső tájra vagy a külvilág a szereplők belső tájaira?

A környezet, amiben a dolgok megtörténnek, nekem fontosabb, mint a történés maga. Elég, ha csak arra gondolunk, mit teszünk, ha kellemetlen helyzetben vagyunk. Én személy szerint például pótcselekvésként elkezdek másra figyelni, zakógombokra, szagokra, a fal színére. De nem kell ilyen személyesre venni a dolgot. Ha egy zöld csempével kirakott, fehérfényű, hipószagú teremben vagy, az minden kelet-európainak ugyanazt juttatja az eszébe. Persze a kérdésre a sejtelmesen fogalmazó író az válaszolja, hogy oda-vissza.

Ha már sejtelem, jó ideje írsz verseket is, noha verseskötet megjelenését nem tervezed. A versekben megjelenő képeket, hangulatokat sikerül felhasználnod a prózai szövegekben? Lopsz-e a saját verseidből a prózád előnyére?

Igen. A megfigyelő pozíció az, amit leginkább felhasználok a prózában a versekből.  Nem szeretem a verseimet, ellenben szeretem, ahogy megírom őket. De az igazság az, hogy nem látom ennyire jól a dolgot.

Már a Novához és a mostanihoz is Oláh Dezső jazz-zongorista, zeneszerző zenét írt. Hogyan alakult ki vele a munkakapcsolat, új szerzeményének mennyire sikerült szerinted megfognia a könyv hangulatát?

Dezsővel 2010 óta vannak közös projektjeink, persze őt korábbról ismerem. Nem tudom, hogy alakult ki, őt is meg kellene kérdezni. Nem túldimenzionálva, Oláh Dezső olyan, mint a zene, amit játszik, hiperérzékeny. Pillanatok alatt többet tud rólad, mint te magad. A Temetéshez írt zenéje például elsőre nekem nem tetszett, ma azt gondolom, pontosabban látta a szöveget nálam.

Nemrég nyilatkoztad, hogy polgári foglalkozásod teljesen elüt az irodalomtól. Mi volna az a munka, illetve az író-éned hogyan fér meg a hétköznapi, „dolgos” éneddel?

Borral foglalkozom, lassan tizenöt éve. Emelkedetten hangzik, de ebben rengeteg papírmunka, nyolcóraikelés, jelenlétiív, megbeszélésreidőbenérkezés, leltározás van, úgy egyébként. Ez furcsán fog hangzani, de ebben a kontextusban igaz lesz: a bor és az irodalom nem szeretik egymást, ellenben egyelőre úgy fest, rendet tudok köztük tartani. Az irodalom munkaidőn kívül tart, jelenleg azt gondolom így van ez jól.

Érsekújváron születtél, feltételezem, jól ismered a szlovák irodalmat. Milyen a viszonyod a kortárs szlovák irodalommal, mennyire követed nyomon, látsz-e hasonlóságot a magyar és a szlovák irodalom között?

A szlovák irodalommal materiálisabb, földhözragadtabb a viszonyom, van rálátásom, de nem súlyosan beható. Ugyanakkor szerintem reálisabb a szlovák olvasó irodalomélménye, kevésbé heroikus és kevésbé misztifikált. De ezt lehet hogy csak én hiszem. Egyébként nagyon jó olvasmányélmény volt például Pavol Rankov Stalo sa prvého septembra című regénye. Szlovákul olvastam, a Kalligramnál magyarul is megjelent.

Alkatodnál fogva távol áll tőled a magamutogatás, bár manapság sokan az írói facebook oldalt, a nyilvános szerepléseket, íróolvasó-találkozókon való részvételt is keveslik, nem árt, mondják, ha az író tud énekelni, gitározni, cigánykereket vetni a népszerűség érdekében. Ezek hiányában számodra mi jöhet szóba praktikus megoldásként ahhoz, hogy jobban megismerjék a neved és az írásaid?

Nekem ez nem olyan nagyon fontos. Persze, természetes, hogy az ember azt akarja, hogy olvassák, de a folyamatból én még csak odáig jutottam, hogy írni kellene. Így is nagyon sok jó visszajelzést kapok, szerencsére pont annyit, amennyit még tudok kezelni, nem köt meg, nem határoz meg. Megfogalmazva: ráérek, van időm ismert íróvá lenni, itt van nekem az egész életem, aztán meg a többi idő, senki nem sürget.

A folyamatosan változó, konfliktusokkal terhelt világban hogy látod, van-e még értelme Kelet-Közép-Európáról, kelet-közép-európai problémákról beszélni, vagy ez egy múlékony, idejét vesztett fogalom?

Persze, féltem a világkorunkat. Nem akarok nagyot mondani, nem Magyarországot, vagy a demokráciát és hasonló, valóban félthető fogalmakat, hanem kicsiből indulok ki: a hétköznapjainkat. Azt gondolom, hogy ebben a térségben vagyunk otthon, csak ez a miénk. Mind értjük, tudjuk, mi az a gulyás, a zsubrovka, a sztrapacska, a karlovacsko. Első vagy második helyen ugrik be a síelésről a Tátra, a tengerről Horvátország. Nehéz ezt értékelni magyarként, de egy darab szláv nyelvtudással el lehet igazodni a térség szinte összes országában. Tényleg. Ha kell, megértetem magam a lengyelekkel, csehekkel, szerbekkel, montenegróiakkal is. Ugyanakkor az összes országban, ha megszólalsz, felkapják a fejüket, hogy “madzsar”. Ha akarjuk, lehet vele vitatkozni, de nem nagyobbak a különbségeink és távolságaink, mint egy texasi és wisconsini között.