„…és bingó, végre kimúlik, aztán meglepetés…” – hőbörög az elhunyt Nawal kamaszos daccal felruházott fia, Simon, amikor megtudja, édesanyja nem kis feladatot ruházott rá és lánytestvérére.
A családjával nyolcéves korában Libanonból, az ottani – több százezer emberi életet követelő – polgárháború elől Kanadába menekült Wajdi Mouawadot mindig nőnek képzeltem. Amikor Felperzselt föld címmel mozikba került a színműve alapján készült filmdráma, s amikor az akkor pályája elején járó Denis Villeneuve alkotását Oscar-díjra jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, azt hittem, a megrendítő és nőcentrikus történet mögött csak nő állhat. Mindenesetre tévedésem pusztán annak bizonyítéka, hogy a Futótűz, amelyből az említett film készült, olyan sodró erejű és annyira érzékeny témát körüljáró darab, amely úgy képes egy női főhőst a történet középpontjába állítani, hogy közben a befogadóval pontosan elhiteti, a történet szerzője maga is a gyengébb nem képviselője.
Alföldi Róbert január 7-én bemutatott rendezése a Radnóti Színházban viszont éppen arról szól, hogy a nők bizony nem a gyengébbik nem. Vagy nem feltétlenül, ha Mouawad Futótűz című darabját tekintjük viszonyítási pontnak. A darab úgy kezdődik, hogy egy magas és zilált közjegyző várja nemrég elhunyt barátja, Nawal asszony ikergyermekeit, Jeanne-t és Simont, akiket anyjuk végrendeletéről készül tájékoztatni. Ha vonakodnak is, Nawal azt kéri tőlük, találják meg az édesapjukat (halott háborús hősnek hitték) és találják meg bátyjukat (létezéséről nem is tudtak). Mondani sem kell, a két húszas éveiben járó fiatalnak nem fűlik hozzá a foga, hogy anyjuk agymenésnek tartott ötletét teljesítsék. A kamaszos daccal bíró fiú kifejezetten dühös lesz. Árnyékbokszol, aztán igazi bokszszákot kezd püfölni és dühödten szitkozódik: „…és bingó, végre kimúlik, aztán meglepetés…” És bizony az, ami kettejükre vár, valóban meglepetés – már ha eufemisztikusan fogalmazunk.
Merthogy a Futótűz egészen finom löködésekkel nyomja bele a nézőt a Közel-Kelet európai értékrendbe nehezen illeszthető világába. Epizodikus jeleneteken keresztül elevenedik fel Nawal Marwannak a sorsa, amely a libanoni asszonyok helyzetének csakúgy, mint az egész térség női sorsának példázata. Azzal, akivel szerelembe esett, nem lehet együtt. Gyermekéről, amely a hasában növekszik, rideg anyja utasítására nem vehet tudomást, majd amikor a csöppségnek életet adott, azt egyből elszakítják tőle. Alföldi már ezen a korai ponton is felvillantja, hogy a Futótüzet nem amolyan szép papírba csomagolt, helyes kis ajándéknak, hanem az emberi érzések széles skáláját átmasszírozó előadásnak szánja. Az, ahogyan a gyermekéért küzdő Kováts Adél vajúdik, majd megszül a színpadon, legalább annyira döbbenetes, mint amikor kitépik a kezéből a gyereket. Miután elszakítják „törvénytelen” gyermekétől, hajlott éltű nagyanyja, alig valamivel halála előtt, megesketi arra, hogy kitörjön ebből a nyomorult közegből. Azt kéri, tanuljon meg írni-olvasni és számolni, művelje magát, és hagyja el szülőföldjét, mert itt méltón, emberként nem lehet élni. Csomós Mari rendületlenül áll a deszkákon, szúrósan hol lányunokája szemébe néz, hol a földre pillant, miközben újra és újra elismétli testamentumát. Aztán, amikor Nawal megfogadja, amit meg kell, elmegy meghalni.
A Futótűz egyrészt egy asszony története, de azáltal, hogy Nawal halála után feladatot ad saját gyermekeinek, egyben egy nyomozás története. Csakhogy mindaz, amit Alföldi a három felvonásos előadásban elénk tár, az a háború, az esztelen öldöklés, a kisemmizés teljes rajza. Dráma a javából. Éppen ezért számomra valamennyire furcsa az a kettősség, amellyel Alföldi felöltöztette a művet. Leginkább az első felvonásban amolyan vígjátéki figuraként László Zsolt dominál, aki egyenes, cingár alakjával ezúttal nem erőt, nem tartást, nem hatalmat sugároz, hanem egy megcsömörlött idegű, kicsit kótya figurát játszik. A közjegyző az események mozgatórugója, mert ha ő nem lökdösi addig a gyerekeket, hogy igenis hajtsák végre édesanyjuk utolsó kívánságát, talán nincs az a pénz, amiért azok felbontják a nekik írt leveleket és végrehajtják a benne foglaltakat. Érdekes egyébként, hogy amennyire csetlő-botló, zavarban lévő figura az, akit László Zsolt játszik (ezért nem is illik igazán ebbe a közegbe), éppen annyira a realitások embere. Kézben tart minden eseményt. Rávezeti Jeanne-t, a lánygyermeket, hogy a hideg matematika világából, – ahol az egy meg egy mindig kettő –, nyisson az érzelmek felé is, s induljon el az arab országba, ahonnan anyja származott. A második felvonásban szintén ő az, aki elmegy Simonnal, a fiúgyermekkel a Közel-Keletre, annak nővére után.
És az, ami az arab világban játszódik, egészen szívbe markoló. Alföldi Róbert javára legyen írva, hogy nem harciasan lázad a háború értelmetlensége ellen. Helyette kész érvekkel, tényekkel mutatja meg, miért elfogadhatatlan egy másik élet kiirtása. Amikor Nawalhoz csatlakozik egy hozzá hasonló fiatal lány, Sawda (vad indulattal Lovas Rozi formálja meg), onnantól kezdve együtt menetelnek a porig égetett városok között. A lányt nem csak írni-olvasni tanítja meg, hanem felnyitja a szemét arra is, hogy mit jelent az anyai szeretet, ugyanis Nawal mezítláb járja az országot, hogy meglelje elhurcolt gyermekét. És egyúttal nem csak az ábécé az, amire társát tanítja. Egy menekült táborban elkövetett bestiális gyilkosság után ő az, aki józan érvekkel eltántorítja Sawdát attól, hogy revanst vegyen. Mert, akkor ugye, semmivel sem lenne jobb, mint azok, akik a vérengzést elkövették. A helyzet viszont annyira kegyetlen, hogy még, ha tudjuk is, hogy nem jó az, amit Sawda gondol, elismerjük: vannak olyan helyzetek, amikor meg lehet érteni a másik kegyetlen indulatait. Nehezen felejt az ember, ha legközelebbi szeretteiről van szó. Főhősnőnket is ez vezérli, amikor végül maga csak elkövet egy jól kitervelt gyilkosságot. Börtönben kerül utána, és amit az „éneklő asszonyként” átél, az a poklok pokla. Nem túlzás, nem szóhajhászás: Nawal sorsa innentől kezdve rémmesébe illik.
Az előadásban előrébb menve, egyre inkább központivá lép elő az, hogy ki is volt az ikrek anyja, illetve az, vajon ki is lehet az igazi apjuk és bátyjuk. Csakhogy az, amire számítottak, minden várakozást felülír. Martinovics Dorina és az egyetemi hallgatóként a Radnótiban játszó Olasz Renátó a két testvér, akik nagyon közel állnak egymáshoz, mégis másként reagálják le a gyászt. A dolgok végkimeneteléhez közeledve azonban egyre közelebb sodródnak egymáshoz, s akkor, amikor már a fiú is sír, a nézőnek is nehéz megállnia a könnyezést. Azonban ők ketten részben csak asszisztálnak anyjuk drámájához, amelyet Kováts Adél tesz messzemenően szenvedélyessé és emberivé. Az általa nyújtott alakítás kevesek kiváltsága. Minden apró gesztusának, nézésének, meztelenségének jelentősége van. Amikor a jelenben játszódó részekben vagyunk (ekkor Nawal már nem él), az üvegfal mögötti alakja, szomorú tekintete, némasága is kifejező erővel bír. Az általa megformált Nawal végletekig makacs, de egy percig sem önző. Abból a fajtából való, aki mindent elbír, s aki messzemenőkig kitart elképzelése mellett. Csak egy ponton némul el, de akkor évekre, élete végéig hallgatásba burkolózik. Pedig lenne, mit mesélnie – ha az ember csak úgy tudna ezekről a borzalmakról szólni. Az, ahogyan végigviszi a lányt, akit tizenöt éves korától hatvanöt éves koráig elkísér, az önazonosság szép szimbólumaként is értelmezhető.
A mellékszereplők is egészen kiválóak. Schneider Zoltán, Pál András és Gazsó György az egyik jelenetben csak villanásnyi szerepben, szótlan, dacos temetőőrként tűnnek fel. De Gazsó az orvos is, aki elmeséli egy vérengzéssorozat történetét. Valamit elkövettek a menekültek, amiért a helyiek lemészárolták őket. Ezért bosszúból azok fegyverhez nyúltak. És amiért azok fegyvert fogtak, ők is bosszút vettek a másik csoporton. Az ördögi kör nem zárult be, csak egyre bővült. Bosszú bosszúért kiáltott, de hogy az egész hol gyökerezett, arra már nem emlékszik a kórházi orvos. A Futótűz egyik üzenete éppen az, hogy az emberi élet teljességében soha nem fedhető fel. Jeanne-t is hol félreinformálják, hol rossz nyomon kezd elindulni. A Sodró Eliza adta eléggé bárgyú ápolónő mintegy hatszáz órányi hangfelvételt készített az ikrek anyjáról, de a nő egyiken sem szólal meg. Szülőföldjén, egykori ismerői sem biztosak benne, hogy egy vagy két gyermeknek adott-e életet a börtönben.
Mouawad művét Molnár Zsófia ültette magyarra, mondatai előtt a nagy lírikusok is fejet hajthatnának. Csakhogy a költeményként izzó, sokáig emlékezetes sorok egy-egy alkalommal kizökkentik a színészeket, ilyenkor néha egy nagyon ütős monológ közben pár másodpercig úgy hat, mintha kiléptek volna karakterükből, és verset szavalnának. Alföldi régi alkotótársa, Menzel Róbert díszlete és Nagy Fruzsina jelmeze elénk varázsolja az arab térséget, de a korrekt díszlet és az autentikus ruhák nem köthetőek egyetlen korhoz sem. A rendező nagy ötlete az, hogy a játéktér közepére homokkal, vagy tudja isten, mivel beszórt pályát helyezett el. Az összes szereplőnek abban kell érvényesülnie, vesztegelnie. A cipőjük belesüllyed, lépteik ólmosabbá válnak. Ha szülés, ha bokszolás, ha sírás, ha tépelődés, ha menetelés, ha gyilkosság történik ebben a homok rengetegben, az egészen más fénytörésbe kerül a metaforizáció révén.
A Futótűz egészen kiváló alakítás, amely nyíltan vállalja azt, amit közvetít. Az idő olyan, mint a levágott fejű csirke, mondatja el az egyik szereplővel. Utolér minket és beterít minket a vére. Akarhatunk mi bármit, a múltunk, a sorsunk elől nincs menekvés. Hiába vannak olyan dolgok, amelyeket mélyre temetünk, azokról előbb vagy utóbb kell beszélni. Alföldi Róbert markáns rendezése arra is rávilágít, hogy igazán látványos elemek nélkül is lehet nagyon erős előadást készíteni. Merthogy a Futótűz garantáltan képes széles közönségréteget maradandóan megszólaltatni. A semmi betokozódottat nem rejtő mű vége egyetlen szédítő arculcsapás, amelynek nyoma még hazafelé tartva is sajog az arcukon.
