Nem félek a halálomtól. Mások félnek az enyémtől, és én félek másokétól. Nem vagyunk képesek elengedni. Akiket valaha szerettünk, azokat mindig fogjuk. Azután is, hogy már nincsenek velünk.

Néha a legjobbakat, a legfontosabbakat veszítjük el. Ez nem fair, de senki sem mondta, hogy az élet az. Egy ilyen veszteség után mindenki azt várja el tőlünk, hogy lépjünk tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig lehetetlen.
Azt, hogy most itt lehetek, és ezt megfogalmazhatom, egyvalakinek köszönhetem. Ha ő nincs, én is rajta lehettem volna azon a buszon. Őt már egy ideje elvesztettem. Olyasvalaki, aki nekem egykor nagyon sokat jelentett. Mindenki azt várja el, hogy túllépjek rajta, hogy felejtsem el. De nem megy, és sosem fog. Elfogadhatom a veszteséget, de örökké emlékezni fogok rá.
A gyász nem arról szól, hogy az elveszített illetőről mindent elfelejtsünk, hanem arról, hogy mi tovább tudjuk élni az életünket, azzal a gondolattal, hogy ők már nincsenek köztünk. Az idő minden sebet begyógyít – szokás mondani – és ez igaz. Mindezek után is lehet az ember boldog; ugyan én még nem jöttem rá hogyan, de hiszek benne, hogy csak idő kérdése és megtalálom a módját. Addig csak próbálok a sok jóra gondolni ami vele történt, és a rosszban rejtőzködő jó dolgokra.

A Szinyei Merse Pál Gimnázium veronai buszbalesetben elhunyt diákjainak emlékére, és az őket gyászoló hozzátartozóknak.

Gyurikó Csaba

Szerzőnk 15 éves, a Kultúrpart médiaiskolájának volt diákja.