Február közepén minden a szerelemről kell hogy szóljon.

Február 15-én a Zeneakadémián mutatja be az Óbudai Danubia Zenekar a József Attila Óda c. költeménye ihlette koncertjét.

„Ahol én fekszem, az az ágyad.” És ott vagyok otthon, ahol a szerelmem van: ez a legvégső, legbiztosabb menedék a félelem, a világ kiszámíthatatlan kegyetlensége, és a halál elől. Ahogy József Attila hajszolta, vágyta, űzte ezt a menedéket – amit végül sosem lelt meg – úgy merült bele Bartók is első, lángoló szerelmébe, amely Geyer Stefihez, az akkor mindössze tizenhét esztendős hegedű virtuózhoz fűzte. A hihetetlen szenvedély megrémítette a lányt, és a románc végül keserű csalódást hozott Bartóknak, de az első hegedűverseny dallamai ma is ontják magukból egy izzó, nagy vágyakozás sóhajtásait. Mahler, akárcsak Bartók, a szenvedélyes, a maga teljességében viszonzatlanul maradt szerelem gyönyörű mementóját hagyta hátra az V. szimfónia Adagietto tételében, amely talán a legszebb szerelmes vallomás, amit a zene nyelvén fogalmaztak. A szeretett feleség, Alma végül más férfi oldalán találta meg a boldogságot, ami ékes bizonyság arra, hogy a szerelem nem csupán vak, de bizonyára süket is.

József Attila mottóként idézett sorai egyszerre utalnak az Óbudai Danubia Zenekar koncertsorozatának címére: Otthon vagyunk, és utalnak arra, hogy rendhagyó koncertjeiken zene és irodalom közös pontjait keresik. Hámori Máté, a zenekar művészeti vezetője most is arra törekszik, hogy a műfajok összekapcsolásával új utakat találjon a hallgatók felé, és ezzel felerősítse a zenében már amúgy is meglévő üzenetet. Megerősödik-megsokszorozódik így az üzenet, és a sokak számára nehéznek tartott klasszikus művekkel könnyebben azonosulhatunk. Egyúttal felmutathatjuk, hogy zene és irodalom egy tőről fakadnak, hiszen mindkettő viszonylag feszes formai keretek között próbálja érzékeltetni az elmondhatatlant. Zene és irodalom találkozásakor az történik, ami minden kivételes műalkotás esetében megtörténik, legyen szó bármilyen műfajról: a végességben felragyog a végtelen. A zene ugyan szavak nélkül beszél az emberi lélekhez, de már önmagában költői műfaj. Amikor tehát a „szótlan” zene találkozik a költészetté nemesedő szavakkal, a találkozás a katarzis lehetőségét kínálja a mai kor hallgatóinak, köztük a fiataloknak. Utóbbiak szívéhez is vezet út, de jó, ha tudjuk: a műfajok ötvözése megsegít bennünket ezen az úton. A Danubia élen jár ezen az úton, mert nem akar lemondani a jövő közönségéről.