Kis Róka Csaba festőművész egyedülálló, barokkos horrorisztikával vegyített képei magukról beszélnek, jobban mondva, magunkról. A szép emberi kegyetlenségről beszélgettünk vele.

Remélem, nem sértelek meg azzal, ha megkérdezem: nehéz gyerekkorod volt?

Teljesen kiegyensúlyozott családban nőttem fel, biztonságban éreztem magam, boldog voltam. A gyerekkor az egyik legszebb élmény az életemben.

Nagypapád hentes volt, a nyugodt családi légkörbe vegyült egy kis vér is…

Igen, és ezzel együtt járt, hogy számtalan disznóvágáson vettem részt. Nem féltem tőle, érdekesnek, izgalmasnak tartottam. Ez volt az első találkozásom a halállal, és mondhatom, hogy sokat tanultam belőle.

Képeid meghökkentő, lenyűgözően ijesztő benyomást keltenek. Laikustól eddig mi volt a legidegesítőbb vélemény róluk?

Inkább az zavart, hogy a képeimet kiindulópontul véve személy szerint engem minősítettek egyesek: voltam már elmeháborodott, pszhichiátriai száműzetésre ítélt beteg, hadd ne soroljam. Az egészben az a legszomorúbb, hogy a vizuális nevelés szegénysége miatt a hozzá nem értő közönség szemében mű és művész egy és ugyanaz.

Hogyan szabadna, ha lehet, a kortárs képzőművészetet (jól) nézni?

Az érzelmi intelligencia és a vizuális kultúra leszakadó ága a mai iskolarendszernek. Nem ártana radikálisan változtatni ezen. Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha az emberek egy műalkotás láttán mernének önálló véleményt alkotni, illetve, ha nem értenek valamit, bevallanák, és kérdeznének bátran, feltétel nélkül, nyitottan.

Nyilatkoztad, hogy nürnbergi ösztöndíjasként leltél rá a saját stílusodra. Mi történt?

Távol kerültem az itteni közegtől, és ahol laktam, ott egy kis szobában szabadon dolgozhattam. Barátoktól, tanároktól messze, kiszolgáltatva a saját elképzeléseimnek, ami aztán a most ismert képeim stílusát eredményezte.  

A munkáidat kik látták először?

Elsőként az ottani professzornak mutattam meg, itthon a mestereim, barátaim vették szemügyre. A vélemények többé-kevésbé megegyeztek: tetszett nekik, biztattak, hogy folytassam.

A közönség, a szokványos kiállításlátogatók reakcióitól tartottál?

Azt mondhatom, hogy fel sem merült ez bennem. Eleve tudtam, hogy a munkáim nem a nagy létszámú közönség érdeklődésére tartanak majd számot. Mindentől függetlenül egyedül a festés foglalkoztatott, a kortárs festészetbe vezető csatorna megtalálása a saját elképzeléseimen keresztül. Persze a diploma után kiállítási helyzetbe kerültem, és akkor döbbentem rá, hogy hoppá, a festészet a kortárs közegben is alkalmas erős reakciók kiváltására. Ennek pedig szörnyen örültem.

Őszintén, mit gondolsz, szépek a képeid?

Abszolút szépek. Felfedezhető bennük a színek harmóniája, vagy ellenkezőleg, diszharmóniája, és hát az is tud szép lenni. Ugyanakkor a kép által vagy megszületik a katarzis valakiben, vagy nem, ez már nem az én dolgom. Ugyanaz a kép mindenkiből más reakciót vált ki.

Több európai országban volt kiállításod. Eltér az ottani közönség véleményformálása a magyarországitól?

Azt gondolom, hogy picivel nyitottabb a nyugat-európai közönség. És mivel a vizuális művészetek terén általában műveltebbek, könnyebben tudják művészettörténetileg elhelyezni térben és időben a műalkotásokat. Meglepő módon Hollandiában azt tapasztaltam, hogy a helyiek, még a legegyszerűbb ember is tájékozott volt a kortárs művészetben.

Az emberi történelem nem egy időszakában a halál, a tetem és hús látványa megszokott dolognak számított. Aki most elzárkózik a tiedhez hasonló képektől, az képmutató, nem?

Nem biztos, hogy képmutató, csak elszokott a hússal való közvetlen találkozástól. A képernyőn keresztül azért szépen megjelenik a brutalitás. A kegyetlenkedéseket, kivégzéseket tartalmazó videók látogatottsága, meg lehet nézni, felettébb nagy, az emberek jó része ki van éhezve a hasonló élmények iránt. A borzalmakat valahol igénylik az emberek.

Örömforrás?

Ha nem is örömforrás, mindenkit nyugalommal tölt el, hogy a válogatott szörnyűség nem vele történt. Közben, ha akarjuk, szépen el tudjuk tolni a szenvedést. Egyszerűen átkapcsolunk.

Társadalomkritikus mozzanatot is sugallnak a képek.

Valóban, ám minden utalás másodlagos, az elsődleges a festészet maga. Nem véletlen, hogy az utóbbi években egy absztraktabb nyelvet fejlesztettem ki, ami sokkal erősebben szól a festészetről, ugyanakkor nagyobb alkotói szabadságot is ad. Persze a képi motívumként használt emberi test változatlanul megmaradt, az emberi test halandósága, természete a mai napig foglalkoztat.

Képeiden az alakok még élnek, ki megcsonkítva, ki átszúrva. Mintha az ország élőhalott lakosságát és testet öltött lelkiállapotát ábrázolnád…

A legújabb képeken a korábbi groteszk formavilágot még inkább elvonatkoztatom a felismerhető emberi jellemzőktől, ám mindig marad jól beazonosítható emberi vonatkozása a figuráimnak és már a festői eszközök veszik át a tortúra kellékek szerepét. Ezek a humanoid fragmentumok annyira szét vannak cincálva, hogy nehéz elképzelni, hogy élők, inkább az élet és halál küszöbén létező festészetileg elcsigázott teremtések. Hogy ez vonatkoztatható országunk lakosságára már nem én döntöm el, de az biztos, az emberekről alkotott szemléletemet és az áltatuk generált történelmi folyamatok okozta félelmeimet mindenképp reprezentálja.

Az emberi test, mint szimbólumértékű fogalom kimeríthetetlen, vagy egy idő után kiürül, mint a szépségről alkotott tudás?

Szerintem nem. Valaki azt mondta, hogy amióta létezik az ember, önmagát szemléli és vizsgálgatja. Ugyanakkor az emberi természet nem változik. Jó és rossz időszakok váltják egymást.