Szakács Eszter író, költő több verseskötet után a gyerekirodalomnál kötött ki. Az elhallgatásról, a fantasyk világáról és Görögországról is beszélgettünk vele.
Utolsó, válogatott verseit tartalmazó kötete Vízre írt címen jelent meg a Jelenkor Kiadónál 2009-ben. Azóta mintha költőként végleg visszavonult volna. A Rimbaud-i effektus tehát valóban bekövetkezhet, hogy valaki többé nem ír verset? Mi történt?
Ha röviden szeretnék válaszolni, azt mondanám, fogalmam sincs, ami persze nem lenne igaz. Alapvető dolog, hogy az ember keresi magában az okokat, ha az életében olyan gyökeres változás következik be, hogy nem képes többé verset írni. Több gyökerére is rábukkantam az én elhallgatásomnak, közülük csak egyet említenék; a hit elvesztését. Nem a vallásos hitre gondolok, viszont ha másban nem is, abban mindig hittem, hogy a költészet segít élni. Aztán egyszer csak észre kellett vennem, hogy többé már nem segít. Rájöttem, hogy talán soha nem is önmagában a költészet volt számomra fontos, inkább a mögötte álló flow élménye, aminek a versírás csak egyik lehetséges megnyilvánulási formája. Ez a felismerés ösztökélt aztán a továbblépésben.
„Nem lehet tisztességes ember,/ki a versírást abbahagyja./Az igazmondást hagyja abba.” Írta Illyés giccsromantikus, nagyotmondás fenyegette túlzással.
Bocsánat, de az idézet hülyeség. Mi köze a tisztességnek a versírás meglétéhez vagy hiányához? Esetemben amúgy sem akaratlagos döntésről volt szó, egyszerűen eltűnt az írás folyamatából a már emlegetett flow, vagyis divatjamúlt kifejezéssel az ihlet, aminek a hátán a versek hajói úsznak, ihlet nélkül pedig verset írni nem lehet, én legalábbis nem tudok. Egy évig nagyon szenvedtem a hiányától, amíg rá nem jöttem, hogy egy-egy kalandos, humoros mese megírása során ugyanúgy átélhetem ezt az érzést, mint a verseim születése közben, mivel a flow-nak nincsenek műfajbeli preferenciái, ahogy nem kap nála alapból eltérő esztétikai minősítést a felnőtt és a gyermekirodalom sem.
Ha jól tudom, korábban sem nyüzsgött nagyon irodalmi esteken, rendezvényeken, inkább a verseivel volt jelen. Tudatos elhatározásból döntött így, nem gondolta, hogy ezzel hátrányba kerül?
Nem annyira tudatosan döntöttem, mint inkább ösztönösen. Alapvetően introvertált alkat vagyok, ráadásul vidéken élek, úgyhogy tényleg nagyon ritkán vettem és veszek részt irodalmi rendezvényeken, akár szereplőként, akár a közönség soraiban. Fiatalabb koromban még kábé ennyit jelentett a személyes jelenlét, meg persze a megfelelő kapcsolatok építését, amihez nekem soha nem volt érzékem. Akkoriban túlságosan naiv voltam ahhoz, hogy számoljak az irodalmi élettől való távolmaradás, az irodalmi belterjesség óhatatlan következményeivel. Ehhez jön még, hogy manapság az olvasók felől egészen irreálisak az elvárások az írókkal szemben, az állandó blogolástól, Facebook jelenléttől a „zenés-táncos” fellépésekig. Szóval tudomásul vettem a nehezedő játékszabályokat, és úgy döntöttem, hogy én mindebben képtelen vagyok részt venni, nemcsak időbeli, hanem személyiséglélektani és financiális okokból is, és azóta igyekszem nem foglalkozni az esetleges hátrányokkal. A lényeg, hogy írni tudjak.
Ami a felnőtt olvasóknak veszteség, az a gyerekeknek nyereség: egy ideje meséket, gyerekkönyveket ír. Hogyan talált rá a műfajra, régi álmát valósította meg a gyerekírói ambíciókkal?
Az irodalmi érdeklődésem már a kezdetektől fogva két területre fókuszálódott; olvasmányaim válogatásánál a „nehezebb” fajsúlyú költészetet mindig is könnyedebb, szórakoztató regényekkel ellenpontoztam. Gyerekkorom óta erősen történetfüggő vagyok, ezért nem jött be soha a szövegirodalom. Szeretem a minél színesebb, minél fantáziadúsabb meséket, ugyanakkor a jól ismert toposzokhoz is ragaszkodom, nem véletlen, hogy kedvenc populáris műfajom a napjainkban aranykorát élő fantasy. Viszont soha nem gondoltam, hogy nekem bármiféle prózát kellene írnom, sokáig abban a hitben éltem, irodalmi rövidtávfutó vagyok, akinek kizárólag a vers lehet otthona. Ami eleinte pusztán veszteségnek tűnt, utóbb nyereségnek is bizonyult, hiszen éppen a költészet elapadása adott teret más irányú irodalmi érdeklődéseim kibontakozásának. Míg a költői énem inkább melankolikusnak és rezignáltnak nevezhető, a személyiségemnek egy egészen eltérő oldala mutatkozik meg a játékos, kalandos, vicces mesékben, és ennek nagyon örülök, mert versben valahogy soha nem volt humorom, bármennyire is szerettem volna mondjuk, olyan elegánsan szellemes limerickeket írni, mint Várady Szabolcs.
A gyerekolvasók hálásabbak a felnőtt olvasóknál?
Őszintén szólva, fogalmam sincs. Nem járok író-olvasó találkozókra, így alig van visszajelzésem. Ami mégis, az leginkább az internetről származik: kommentekből, blogokról szórványosan ismerem néhány olvasóm véleményét. Gyerekek visszajelzései többnyire áttételesen, a szüleiken keresztül jönnek, szóval ismerősökről van szó, ami nyilván torzítja a képet. Nagy ritkán viszont tényleg megható és felvillanyozó tud lenni egy olyan gyerek lelkesedése, akinek nagyon bejön a könyvem. Azt hiszem, nem sok felnőtt olvasó lenne hajlandó bő fél év alatt hétszer egymás után elolvasni egy regényt, ahogy tavaly egy kisfiú tette A Szelek Tornyával. Elgondolkodtatott arról, mennyivel nagyobb felelősség ennek a korosztálynak írni, ha egy történet ekkora hatással lehet egy képlékeny, még formálódó személyiségre.
Legújabb könyve az említett ifjúsági regény, A Szelek Tornya. Térben és időben is utazhatott. Élvezte?
Rettenetesen. Tavaly Moskát Anita blogján olvastam egy George R. R. Martin idézetet, miszerint kétféle írói típus van: az építész, aki pontosan megtervezi a regényét, és a kertészkedő, aki csak elültet itt-ott egy-egy magot, azután ő maga is ámulattal nézi, mi nő ki belőlük. Én persze azonnal az utóbbi típusba soroltam magamat; egyszerűen lenyűgöző volt végigfigyelni a szöveggel töltött több mint két év során, ahogyan a névadás után szinte azonnal életre keltek és önjáróvá váltak a karakterek, felépítették a köztük lévő dinamikát és az őket körülvevő, eleven, lélegző világot.
„Mindkét könyvem (A Villámhajigáló Diabáz és A Szelek Tornya, a szerk.) alapja az az elképzelés, hogy a görög istenek manapság is élnek,…”. Nyilatkozta egy interjúban. Albert Camus pedig azt írta, hogy „… istenek lakják Tipasát,”. Ezt a felfogást a valóságba is képes, ha másképp is, de átmenteni? Istent, isteneket látni meg a hétköznapokban, a hétköznapokon?
Nem, a hétköznapok világában sajnos, már nem sok varázslatot találok, ha nem így lenne, talán még képes lennék verset írni. De ami nincs, azt megteremti magának az ember. Ha a művészet, az irodalom részben eszképizmus, nyilvánvalóan a mese és a fantasy a legeszképistább műfaj illetve zsáner, hiszen az ebbe a kategóriákba sorolt művek egyedi, a valóságtól erősen különböző világokban játszódnak, ahol még él a mágia, ahogyan az idegen, csodálatos lények is, szóval a realitástól tényleg távol állnak. A világteremtés iránti igényem egyébként csírájában már a Saudade című kötetem verseiben is felbukkant – talán nem véletlen, hogy abban a könyvben található a legtöbb mitológiai vonatkozású versem. Mintha a klasszikus mitológia, vagyis az emberiség legősibb meséi lennének nálam a katalizátorai a világteremtés folyamatának.
A görögség tehát már a verseiben is helyet kapott, az új kötet szintén az antik világból merít. Gondolom, a mai Görögország sem hagyja hidegen. Honnan ez a vonzalom, mi fogta meg ennyire a görögségben?
Már gyerekkoromban is a görög volt a kedvenc mitológiám, valószínűleg azért, mert az a leginkább emberarcú a világirodalom összes mitológiája közül, és erre a gyerekek is korán ráéreznek. A görög istenek pontosan olyanok, mint mi: drámaiak, szenvedélyesek, derűsek és haragvóak, tág repertoárját kínálva az archetípusoknak, ami nagyon nagy mértékben megkönnyíti a velük való azonosulást. Kulturális mémekként óriási szerepük volt a nyugati művelődéstörténetben, szétszálazhatatlanul beépültek a civilizációnk szövetébe, így elmondható, hogy valójában még mindig közöttünk élnek. Ebből a vonzalomból kifolyólag mindig is természetes volt számomra, hogy amint lesz rá lehetőségem, el fogok utazni Görögországba, hogy személyesen is láthassam azt a tájat, ahol kedvenc isteneim megszülettek.
A következő időszakban milyen szövegeket tartogat az olvasók számára?
A bakancslistám élén sokáig A Szelek Tornya megírása állt, vagyis egy igazi regény. Most, hogy ezt a pontot kipipáltam, egy laza trilógia foglalta el a helyét, aminek az első kötete lesz a már kész, lezárt műként is olvasható könyv. Jelenleg a második részen dolgozom, amiben újabb érdekes szereplőkkel és egy másik mitológiával, a mezopotámiaival ismerkedhetnek meg közelebbről a tizenéves olvasók.
