A kanadai rockerekre eddig mindig lehetett számítani, ha bulizós-zajos örömzenéről volt szó - de valahogyan a legújabb lemezükre elvesztették azt az energiát, amiért eddig annyira szerettük őket.

Nem éppen bevett módszer a harmadik stúdióalbumra leereszteni: a Japandroids most mégis ezt tette, pedig semmi sem állt nekik jobban, mint az a (igaz, egyre finomodó), hangos, zajos gitárzene, mint ami az egész eddigi karrierjüket jellemezte. Az előző, Celebration Rock című, 2012-es című lemezük tényleg esszenciális kivonata volt az örömzenének, óda a fiatalsághoz, az utcákon hajnalban kódorgáshoz, ahhoz az egész gondtalansághoz, ami az ember húszas éveit általában végigkíséri.

A House That Heaven Built végtelen dallamosságával minden gitárzenerajongó memóriájába egy egész életre beleégette magát – szóval nyilván hatalmas elvárások övezték a Near To The Wild Heart Of Life-ot (aminek a címét egyébként egy Joyce-regényből kölcsönözték)  még akkor is, ha a zenekart alkotó Brian King és David Prowse több helyen is azt nyilatkozta, hogy egészen máshogyan állnak majd ehhez a lemezhez -  nagyjából úgy, mintha teljesen elölről kezdenék az egészet. Bár a dalszövegek még mindig ugyanarról szólnak, azért emellett a polírozott, professzionális hangzásvilág mellett valahogyan kevésbé komolyan vehető az "I used to be good / but now I'm bad" sor. Egyszerűen túl sterilre, túl precízre sikerült az egész - nincsenek már sehol azok a francia lányok, akikről a Wet Hair szól, vagy azok az éjszakák, amiket a Younger Us megörökített, még akkor is, ha a (nagyon jól megírt) dalszövegek kétségbeesetten próbálják az ellenkezőjét bebizonyítani az olyan számokban, mint a North East, South West.

Mindezek ellenére nem rossz album a Near To The Wild Heart Of Life, egyszerűen csak kevesebb emlékezetes, himnikus dalt tud felmutatni - de ezt írhatjuk az öregedő zenészek számlájára.