A fura aktuális színbe öltöztetett előadás, olyan céltalanul kószáló főhőssel, aki nagy késztetést ébreszt bennünk arra, hogy faképnél hagyjuk.
Ahogy azt az előadás címe ígéri, A fura nagyon szokatlan darab, de amennyivel a fősodortól mérten alternatívabbnak szeretne hatni, annyival zavarosabb. Hiába az előremutató vállalkozás, címszereplő hősünk gondolatfoszlányai és kalandsorozatai egyaránt nehezen megfoghatóak, de ezen nincs okunk csodálkozni, hiszen a húszas évei közepén járó Jesper Lier az utat tévesztett fiatalok mintapéldánya.
A színház horizontján nagyjából öt éve felbukkant Fehér Balázs Benő rendezése egyszemélyes történetet tár elénk. A Jurányi Inkubátorház nézőbarát terében pusztán fénynyalábokkal ékesített oszlopok adnak villódzó fényt, körülöttük mindent a sötétség burkol. Jesper kuckójának – amelyről kiderül, hogy Berlinben, egy lakóház földalatti pincehelyiségében lett kialakítva – berendezése sem túl változatos: az egysíkúságot a fekete-fehér színek adta monotonitás szolgáltatja. Azt tartják, a megfelelő lelkiállapot elérését részben befolyásolja a lakókörnyezet, amelynek célszerű barátságosnak, otthonosnak lenni, csakhogy Jesper zuga leginkább egy kis cellára, az ágya pedig egy jobb tábori priccsre emlékeztet.
A fiatal fiú itt tengeti napjait – úgy, ahogy. Életében kevés biztos pont van, de a reggeli ágyban heverés, és éjjel az ugyanoda történő bedőlés ezek közé tartozik. Tulajdonképpen zavarba ejtően kevés minden, amit megtudunk róla, pedig ő az előadás főszereplője. Azért az látszik Jesperen, hogy a harmincas évei még odébb vannak, egy ponton pedig maga is elismeri, hogy egyetemre jár, pontosabban egyszer elment beiratkozni, de azóta nem igazán járt a történelem szak környékén. A lakása melletti kifőzdébe viszont annál többször ballag le, pedig néha maga sem tudja, hogyan jut oda. Akármilyen oldalról is néznénk Jespert, mindenünnen csak egy fénytörésben engedi magát láttatni: cselekvésre képtelen alakként. Lássuk be, barátai alig vannak, a nőkkel félénk, mint a nyúl, a újságíró-szerkesztő munkáját hébe-hóba végzi, tanulmányaira nem fordít gondot, viszont megírt egy félezer oldalas regényt. Azt hihetnénk, akkor talán ez az ő útja, ez az, amiért megérte életének többi területét elhanyagolnia, csakhogy szerkesztője hamar tudtára adja: kusza cselekményű műve jelenlegi formájában értéktelen, mint egy bedőlt cég részvénye.
Ámde, ha olvashatatlan is, azért mégiscsak példaértékű az elszántsága, amivel hónapokon keresztül rótta a sorokat. Meg amúgy is, kapásból mindenki tudna mondani legalább egy olyan később elismert írót, akinek az első művét/műveit a kiadók visszadobták. Jesperben viszont a szerkesztő lát fantáziát, noha az, amit írt, szerinte túl zavaros. Legyünk csak szigorúak: más reményre okot adó értékét nehezen találunk Jesper körül. A fura pedig nem igyekszik meggyőzni minket az ellenkezőjéről, hiszen a darab játékidejének – amely nagyjából másfél óra – nagy részét buliszekvenciák teszik ki. A Barcelonából visszatért meleg fiúbarát és a családi rabságból némi győzködéssel megszöktetett másik meleg fiúbarát hol felbukkan, hol magára hagyja az amúgy is egyedül lévő Jespert. Az események sűrűjét füstgép, villódzó fényoszlopok, bömbölő partizene, na meg alkohol- és fűmámor szolgáltatja. Ez nem az a közeg, amely építené hősünket, aki ugyanazokat a köröket rója le, szinte jelenetről-jelenetre.
Sőt, ha nem lennének jó interpretálói a történetnek, az szinte teljesen érdemtelen lenne arra, hogy szót ejtünk róla. Szerencsés választás, hogy Rada Bálint játssza az útkereső srácot. Jellegében egyesül a szeretetre méltó, játékos kisfiú az igazi lúzer és link fickóval, aki képes úgy elszúrni mindent, hogy azzal jóvátehetetlen baklövéseket kövessen el. Nyilván nem Fekete Ádámnak, hanem az átültetésének tárgyául szolgáló Spinner című regény szerzőjének, a német-svájci Benedict Wellsnek a számlájára írható, hogy a srác néha már annyira teszetosza, és olyan mértékben tojik mindenre, hogy a néző szíve szerint felpattanna helyéről és hagyná a fenébe. Az egymást váltó és egymásra is épülő rövid jelenetekben jól megrajzolt karakterek bukkannak fel. Közülük is a legkiválóbb a szerkesztő, a görögös nevű bulibáró, meg a szenvtelen pincér, akiket Rába Roland egységesen szépen formál meg. Radnay Csillának is deltás lehetőség jutott: hol dekoratív küllemét kell kamatoztatnia egy szemrevaló feleségként, hol rámenős kolléganő, máskor pedig éjszakai pillangó, aki már neki is látna a főhős sliccének lehúzásához. Nagy Dániel Viktor, Bán Bálint és László Lili jelenléte jelzésértékű, de hozzátesznek a történethez. A fura poénjai jórészt helyzetkomikumon, „németségből” fakadó lehetőségekből, hétköznapi viccelődésen vagy felvillanó férfi fenekeken és péniszeken alapulnak.
A fura eredeti ötlete az, ahogyan az egyre őrületesebbnek ható díszlettel és annak mozgatásával közelebb viszi a nézőt ahhoz, ami Jasper fejében játszódik le. Ez a fiú képtelen arra, hogy önállóan, segítség nélkül kilábaljon a zűrkorszakból. Estéről-estére előlépnek démonjai, akik ronda, vicsorgó farkas képében figyelik, bontják el szobájának megmaradt bútorelemeit. Izsák Lili mindig markáns színpadképe ezúttal is rímel a fabulára, díszlete szinte nullára redukált, de éppen emiatt kifejező. Ebben az őrjítő, hosszan tartó agóniában kevés a felemelő lehetőség, de a darab vége valamennyire felszabadítja a nézőt. Mégis, egy percig nem lehetünk biztosak abban, hogy az újra írást választó fiatalember megtalálja azt a hangot, amellyel meg tudja szólítani a befogadót. Szintúgy kérdéses az is, vajon egy életszakasz lezárása elegendő-e ahhoz, hogy örök érvényűen elhessegesse a fölötte tornyosuló farkasrémet.
