A Berlinálé legrangosabb díját, az Arany Medvét elnyerő Testről és Lélekről rendezőjével a kimaradt évekről, Morcsányi Gézáról, és a szarvasokról beszélgettünk. Enyedi Ildikó interjú.

Mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt években nemzetközi szinten is kiemelkedő magyar filmsikerek születnek?

Nagyon sok markáns fiatal alkotó jelent meg a 2000-es évek elején, hiszen az akkori filmtörvény új lendületet adott. Ők még egy kifáradás, gyötrődés nélküli generáció, akik elkészíthették első nagyjátékfilmjeiket, és a nemzetközi porondon is megmutathatták az erejüket. Ez után következett egy hosszú mélyrepülés, mert a Mozgófilm Közalapítvány sajnos nagyon kevés pénzből gazdálkodott, ezért sok tervet nem tudott olyan mértékben támogatni, amennyiből azt meg lehetett volna valósítani. Szerencsére ma már kialakult egy olyan szisztéma, melyben a szerzői filmet tisztelettel és korrekt módon kezelik, ezért most már ezek a művek annyiból tudnak elkészülni, amennyire szükség van. Így ezek a mostmár középkorú rendezők újra tudnak dolgozni. Ez a hat-nyolc ember nagyon különböző, de nagyon erős alkotó.

Miután elkészül egy filmmel, el tudja engedni, vagy inkább gyötrődő alkat, aki az apró hibákat keresi?

Filmje válogatja. Néha akár csak egy snitten múlt, hogy nem voltam teljesen elégedett, de itt most ezt nagyon boldogan és nyugodtan tudom elengedni, ránézni.

Régóta nem forgatott játékfilmet, 18 évvel ezelőtt készült a Simon mágus. Nehéz volt újra a kamera mögé állni?

Szerencsére nem. Mielőtt elkezdtük az előkészítést, feszült voltam, de amint elkezdtük a munkát, ez teljesen elmúlt.

A kihagyott évek után változott valamit a rendezői nézőpontja, a színészi kiválasztás szempontrendszere?

Nem, mert bizonyos dolgok egy idő után már nem változnak az emberben. Mindig arra törekszem – különösen a főszereplők esetében – hogy a jelenlétük többet jelentsen annál, mint hogy egy jó színész jól old meg egy feladatot. A lényükben, jelenlétükben kell, hogy legyen valami több, valami titok, kiszámíthatatlanság.

Egymáshoz keresi a főszereplőket, vagy a megírt karakterhez?

Tudtam, hogy a férfi főszereplőt nagyon nehéz lesz megtalálni, ezért ő volt a kiindulópont, és addig nem is kezdtem el a női főszereplőt keresni. Szerencsére megtaláltam Morcsányi Gézát, akinek olyan erős személyisége és titka, tudása, méltósága van, hogy ennél többet nem kívánhat senki a főszereplőjétől. Mellé választottam ki Borbély Alexandrát, aki azon túl, hogy egy elképesztő színészi teljesítményt hozott össze – hiszen nagyon más alkat, mint az általa játszott karakter – de sok minden más mellett még kortalan is tudott maradni a filmben. Fontos volt, hogy ne lehessen biztonsággal tudni, hogy Mária 22 éves, vagy 40.  Az a fajta tisztaság és tapasztalatlanság, ami benne van, összezavarja a nézőt, mert nem lehet semmilyen kész  modellbe beilleszteni. Egyfajta érzékeny kis ufót akartunk megteremteni. Pusztán néhány apró jelből építettük föl azt, hogy milyen kommunikációs nehézségekkel küzd a hétköznapokban, de nagyon fontos volt, hogy ez ne telepedjen rá a játékára, mert nem egy autistáról szóló filmet akartunk forgatni. Egy olyan valakit kívántunk megmutatni, aki egy nagyon érdekes, vonzó, de fura és kiszámíthatatlan személyiség, aki egyébként autisztikus jegyeket mutat.

Vranik Roland Az állampolgár című filmjében szintén civil főszereplővel forgatott, akit előtte több hónapos improvizációs tréningen készített föl a szerepre. Morcsányi Géza esetében szükség volt erre?  

Nem volt indokolt, mert tulajdonképpen Géza „iskolája” maga a casting volt. Miután kiválasztottam, öt hónapon keresztül végig jelen volt a szereplőválogatáson és segítő partnerként vett részt a színésznő megtalálásában, illetve a többi szereplőnél is. Én ilyenkor szinte soha nem korrigáltam őt, egyszerűen csak megszokta ezt a munkát, minket, látta, hogyan dolgozunk és működünk. Így  már ismerős terepen kezdte el forgatást.

Az álomjelenetekben a főszereplők szarvasként jelennek meg. A szarvasok nagyon sok néphagyományban ikonikus alakok, akár csak nálunk, a csodaszarvas- egendájában. Akart erre utalni?   

Az egész ikonográfia elkerülhetetlenül benne van, hiszen ebben a kultúrában nőttünk föl. De ahogy a szarvasok megjelennek, az hangsúlyozottan nem metaforikus akart lenni, hanem egy reális erdőben és zajok között, egyszerű, mindennapi módon létező állatok megmutatása, akik szuszognak, kérődznek, patakból isznak. Az ő jeleneteiket többek között azért is télen vettük föl, mert nyáron egyszerűen nem látszanak, míg a hólepte bükkösben szépen ki tudnak bontakozni a lágy harmonikus körvonalaik, a mozgásuk, teljes valójukban tudnak megjelenni. Ha ez metaforikusan, erősebb vizuális eszközökkel jelent volna meg, az széttörte volna a filmnek azt a finom hangolását, amin mi dolgoztunk.

A filmben nagyon hangsúlyos az étkezés. Miért?

A mindennapokat felépítő apró rítusokat akartuk megmutatni – az étkezés, reggeli kávézás, a két sör megvásárlása a boltban, elalvás a tv előtt –, amibe lassú és egyenletes tempóban próbáljuk beleringatni a nézőt. Megy ez a verkli, az állandón ismétlődő szürke tevékenységek sora, és ezekben történik valami váratlan és felkavaró, ami szétrobbantja ezeket a kereteket, amivel nekik muszáj valamit kezdeni. Ezen hétköznapi cselekvések sorából lépnek ki a főszereplők. Fontos volt, hogy ezeknek a nyugodt biztonsága, komfortja megjelenjen, hogy érezzük, mennyire nehéz mindezt feladni, kilépni a „pástra”, védtelenül ott állni a másik előtt, és valóban fölvállalni az érzelmeket, a másikat és saját magunkat. Ezt az óriási kiszolgáltatottságot tényleg csak a szerelem elnevezésű módosult tudatállapotban tudja bevállalni az ember. Ez a film arról szól, hogy bármilyen nehéz, de  érdemes.