A Nincsenapám, seanyám már több színházban sikeresen szerepelt, és a darabból most regény is született. Szabó Borbálával beszélgettünk.
A Nincsenapám, seanyám először a Stúdió K-ban aratott sikert, most pedig a Kolibri Színházban megy teltházzal. Hogyan, kinek vagy minek a hatására lett a darabból regény?
Én magam találtam ki, hogy regényt írok a darabból. Úgy éreztem, van mit megírnom még, ami a színházban – az idő korlátozottsága miatt – nem kerülhetett bele. A színpadon nem él meg az irodalom: a nézőnek nincs türelme hosszú novellákat, anekdotákat végighallgatni, és ez érthető is. Viszont az olvasó szerencsére türelmesebb lény, mint a néző. Ezt kihasználva nagy, kanyargós kirándulásokat tehettem kedvenc íróim műveibe.
Többször nyilatkoztad, hogy részben a saját élményeidet, tapasztalataidat írod meg a szövegeidben, egyszóval kiteríted magad. A mostani könyv írásának hatására fel-felbukkant olyan nem várt, lezártnak hitt, a tudatalattiba jól eldugott elem, amire nem számítottál, és szelídebben, de belekerült a szövegbe?
A regényírás közben már nem. Addigra annyira átalakult, konvertálódott a saját történetem regénnyé, vagyis fikcióvá. Úgy is mondhatnám: életre keltek a szereplőim, és ezzel eltávolodtak a valódi „előzményüktől”. Ebben a játszó színészeknek is szerepük volt, ők is alakították a figurákat. De annak idején, még a színdarab írása közben nem éreztem jól magam. Szinte látomásként jöttek elő régi emlékek, szavak, mondatok, mozdulatok. Úgy írtam bizonyos szereplők szövegét, mint egy holdkóros, mintha diktálták volna. Aztán a próbán döbbenten vettem észre, hogy az illetőt játszó színész a szavak hatására elkezdi annak a régi személynek a mozdulatait használni… Félelmetes volt.
A könyv címe József Attilára utal, a fejezetek alatti szöveg pedig Kosztolányi Esti Kornélját juttatja eszünkbe. Kosztolányi más kontextusban is helyet kap a szövegben. Miért pont ő? Régi kedvenc?
Igen, Kosztolányi nagyon közel áll hozzám. És Karinthy is, mindketten annyira beépültek az emberi és írói személyiségembe, hogy már nem is igazán tudom: eredetileg is rokonoknak születtünk, vagy csak a régi barátság során hasonultam hozzájuk? Az biztos, hogy nagyon érzékeny korszakomban találkoztam velük, sokat segítettek akkor, és sokat segítenek ma is. Ahogy Kosztolányi a halálos ágyán Arany János Őszikéit olvasta, lehet, hogy úgy olvasom majd én akkor a Számadás kötetet. Meg a Tanár úr kérem!-et.
Egy író tehát egész életen át végigkísérheti az embert, különböző életszakaszaiban más-más „tanáccsal” láthatja őt el?
Igen, ez lehet, hogy így van. Bár nekem Kosztolányit olvasni ma olyan, mintha egy gyerekkori barátommal beszélgetnék. Örökre össze vagyunk kötve, de ritkán teszek nagyon új felfedezéseket vele kapcsolatban. Ő a biztos pont.
A kötetben felidéződik egy irodalomórai versmondás és verselemzés. Mit gondolsz, van értelme kívülről tudni egy-egy verset, olyanoknak értelmezni irodalmi szövegeket, akik a későbbiekben nem ezzel kívánnak foglalkozni? Mit ér a verselemzés, ha az ember nem (lesz) költő vagy kritikus?
Szerintem a művészet, az irodalom nagy hasznára válik az embernek. Nemcsak az irodalmároknak vagy a művészeknek, hanem mindenkinek. Az irodalom nem szakma, hanem táplálék, fontos életfunkció, ami nélkül nem ember az ember. Én például sokkal jobban szeretem az „igazi” olvasókat és nézőket, mint a kritikusokat, dramaturgokat, írókat, akik szakmai szemmel néznek vagy olvasnak mindent. Például engem is.
Az átlag néző vagy olvasó néha olyanért rajong, ami szakmai szemmel nézve a bóvli kategóriájába tartozik. Nem veszélyes túlzottan a köz véleményére adni?
Igazad van, veszélyes. Most néztem meg a moly-on: a világ egyik legnagyobb regénye, Az iskola a határon csak 87 százalékon áll az olvasók szerint… Egyfelől ez egy szakma: természetesen szükséges, hogy legyenek irodalomhoz értő emberek, irodalomtörténészek, kritikusok, tanárok, hogy küzdjenek, irányítsák rá a figyelmet a valódi minőségre. Másfelől ez mégsem szakma. Mert a „hozzáértők” sem mindig ismerik fel és el egy adott korszak legnagyobb alkotóit, gondoljunk Katona Józsefre, József Attilára, Franz Kafkára vagy akár Schubertre. Néha felismerik, néha nem. Van, amikor csak később. De a jó irodalomra nemcsak nekik van szükségük, a szakmabelieknek, hanem mindenkinek.
A kortárs kamaszkönyvek felhozatalát milyennek látod? Jobb a helyzet, a problémamegoldást célzó könyvekből több akad, mint korábban, akár amikor te voltál tizedéves?
Nem vagyok oda a problémamegoldó könyvekért, színdarabokért. Ha csak az a célkitűzés, hogy megoldjunk valami problémát, az olyasmi, mintha a selyemblúzommal mosnám fel a padlót. Végül is megtehetem, de a selyemblúzom mégsem felmosórongy! Én a művészetben hiszek, szerintem bármiről lehet csodálatos művet alkotni, akár öt egérről is vagy egy sétáról az utcasarokig, ahogy Mészöly Miklós tette. És bármilyen súlyos a téma, lehet felületes ponyvát is írni belőle. Ugyanígy az ifjúsági műfajban sem igen hiszek. Van jó művészet meg rossz.
A jövőben milyen munkákra számíthatunk tőled?
Most a prózaírás érdekel. Van egy jó pár regény, amit szeretnék megírni. Jó lenne leülni, elbújni valahova, és megcsinálni az összeset.
Férjed, Nényei Pál tavaly egy egész könyvben kelt a védelmére Zrinyi Miklósnak, míg te Vörösmarty és Katona szövegeit „magyarosítottad.” Küldetésednek érzed a régi szövegek melletti kiállást, a klasszikusok újrafelfedezését?
Nem direkt csináljuk ezt, de úgy látszik, tényleg van bennünk egy ilyen missziós lelkület. Nagyon szeretem Katona Józsefet, fantasztikus nagy drámaíró, és azt akartam elérni, hogy ezt mások is megértsék. Ezért „lefordítottam” őt magyarról magyarra, mai nyelvre. Nagy sikere volt Kecskeméten, a szülővárosában, ahol annak idején élt és főügyészként működött, és fogalma sem volt róla, hogy ő a legnagyobb magyar drámaíró. Próbáltam segíteni neki, hogy ma is az lehessen.
Hasonlóan van Pál Zrínyivel: zavarta, hogy az emberek nem értik, félreértik egyik kedvenc íróját. Hozzáteszem: nekem is el kellett magyaráznia, hogyan bírjam elolvasni a Szigeti veszedelmet… Szerintem a könyvével, a Ne bántsd a Zrinyit! című könyvével elérte a célját.
