Pelsőczy Réka rendezése, A hullaégető, amely Ladislav Fuks azonos címet viselő könyvéből készült, tapintatosan mutatja meg, mi történik akkor, ha egy propagandagépezet célját érve működik.
Ősz haját elegánsan oldalra fésülve, groteszk módon fakóra sminkelt arccal és fekete öltönyben áll előttünk. Az a járás, amellyel megjelent a zsúfolásig telt Belvárosi Színház jelképesen üres színpadán, hamisíthatatlanul a megszokott lépéssor. Nagyobbacska ember laza, lötyögős, kicsit viccelődő lépései. Egy pillanatra nem is lehetünk bizonyosak abban, melyik Gálvölgyi Jánost látjuk. Azt, aki valaha Kazimir Károly rendező-színigazgató pártfogása alatt a Thália Színház égisze alatt, drámai szerepekben kezdte pályafutását, vagy azt, akit kifogyhatatlan komikusi kelléktára miatt szinte az egész ország ismer – függetlenül attól, nézte-e a Ki mit tud?-ot, a Heti Hetest vagy a Gálvölgyi-showt.
Stílszerűen akár mondhatnánk, hogy talán még rossz vicc is lehetne az, hogy a mindig nevettető színművészt, aki az elmúlt évtizedekben musicalek, kabarék, bohózatok figuráit játszotta, ezúttal „komoly” szerepben látjuk. Csakhogy nem szabad elfeledni, a komikus színész feladata semmivel nem könnyebb, mint a drámai partneré, de jó lenne hinni, hogy a színház egyébként sem a méricskélések, a kivagyiság arénája. Az első pillanattól apró különcségekkel felvértezve mutatkozó Karel Kopfrkinglnak, a prágai krematórium alkalmazottjának története azonban igencsak jelképes, ekképpen A hullaégető sem pusztán egy darab a sok közül, amelyet az idei évadban színpadra tűztek. Habár Ladislav Fuks cseh író regénye, amelyet Gálvölgyi Judit műfordító dolgozott át színpadi produkcióvá, az 1938-as év Csehszlovákiájába vezet, finoman érinti az európai közállapotokat is.
Kopfringl, aki sem magát, sem hitvesét nem saját nevén hívja, bohókás alaknak tűnik. A felszínen mulatságos az, ahogyan elbeszélget a körülötte állókkal, de alapjában véve megnyilvánulásai a kommunikáció csődjét példázzák. Beszédes az is, hogy szinte végig be nem áll a szája, jóllehet, szinte mindig csak locsog. Noha arról beszél, hogy imádott felesége számára a mindenség, mégis alaposan végigméri az útját keresztező csinos nőket. Orvosa, akit mániákusan felkeres, igyekszik meggyőzni arról, hogy kutya baja, azonban ő tántoríthatatlan, mint a kő. A látszatjózanságáról alkotott illúziók hamar szertefoszlanak, mivel a valóban fajsúlyos dolgokra radarja minduntalan érzéketlen.
Míg kezdetben finoman ellenáll a régi cimbora, Willi állandó noszogatásának, egyszer csak – szinte észrevétlenül – átkattan benne valami. Egy ideig csak azt látjuk, ahogy a lelkes nemzetiszocialista férfi arról papol, hogy a prágai német kaszinó maga a Paradicsom, s arra biztatja barátját, hogy lépjen be a németbarát pártba. „Te német vagy, kiválasztott. Ezt miért nyomod el magadban?” – kérdezi meg egy ponton tőle. Csakhogy a prágai kisember éppen annyira német, mint amennyire II. Erzsébet büszkélkedhetne a magyarságával. (A brit királynő ükanyja, Rhédey Klaudia grófnő volt.) Tesz arra, hogy zsidó felesége mellett belépjen a kirekesztő pártba, meg úgy általában, elhiteti velünk, hogy a politika sem köti le.
Mindezek ellenére vállalja, hogy kihallgatja a zsidókat. Szinte már-már az őrültség határát súrolja az a lélekbéli attitűd, amivel szinte gondolkodás nélkül besározza azokat, akik segítik. Aztán csak belép a pártba. A náci ideológia végérvényesen megfertőzte, de az, hogy miért vállalja a szörnyűségek elkövetését, takarásban marad.
A nemzeti ünnep alkalmából idén Jászai Mari-díjjal elismert Pelsőczy Réka rendezése leginkább azt szeretné megmutatni, nehéz helyzetben mennyire könnyen feladhatóvá válnak a korábbi értékek. Bár a dráma címszereplője kapcsán csakugyan kérdés, számára léteztek-e egyáltalán azok a bizonyos erkölcsi irányelvek. A hullaégető, amelytől elválaszthatatlan a füstgép, a fentről betüremkedő fénynyaláb, Tibet és a dalai láma, könnyűnek ható, de nagyon is fajsúlyos előadás. Talán olyasfajta erő van benne, mint a néhai Broadway-sztár, Bob Fosse filmjében, a Kabaréban, amely úgy lett a hetvenes évek egyik legszórakoztatóbb musicalje, hogy náci karakterek is vannak benne.
A hullaégető, amelyet az Orlai Produkciós Iroda bemutatójaként először február 9-én Győrben vettek fel a repertoárba, mégis alapvetően Gálvölgyi János darabja, aki hol leheletnyi komikummal, hol a fel nem ismert tébolyodottság legjavát adva teremti meg a mindennapok kisemberét. Kálmán Eszter látványvilága a szimbólumok világába irányítja a közönséget. Az, hogy a prágai hullaégető körül mindenki egy nagy, festett maszkot visel, nem csak azt jelképezi, hogy Kopfrkingl szemében mindannyian gyagyások. Az előadás ezzel üzeni azt, hogy a világ, amelyben élünk, arctalan. Ott élünk, ahol a felelősség ismeretlen fogalom. A halál méhébe taszítottaknak nincs személyisége, a halottak csak számok a statisztikában.
Ennek fényében még kísértetiesebb az a csend, amely azután áll be, hogy az (anti)hős meggyőződése teljében elgázosította két „negyedzsidó” gyerekét is. „Az egész világot mentem meg!” – visszhangzik Gálvölgyi jól ismert hangja, amely az 1968-as filmváltozat magyar szinkronjában szintén a főszereplőé volt. A korrumpálódó kispolgár a tragédia csúcsán révbe ért. De Karl Kopfrking azt elfelejtette, hogy vér és vér között nincs különbség.
