Lehet létjogosultsága egy huszadik (százhuszadik) olyan filmnek, amelyben az űrhajósok utastársa a Halál? Hát, ha így csinálják, akkor lehet. Élet. Kritika.

Jó, hát olyan sokra azért nem kell számítani. Ráadásul arra azért kíváncsi lettem volna, hogyan is adták el az ötletet a hollywoodi stúdiófőnököknek. Illetve, el tudom képzelni, csak azt tartom furának, hogy ennyi elég volt nekik. Hiszen.

Az egyetlen érdembeli különbség a többi ilyen sci-fi horrorhoz képest, amelyek szintén az Alient nyúlják, hogy jelenidős űrkutatók között játszódik: lebegnek bent a nemzetközi csapat munkatársai, kutatnak, várják a Marsról a csomagot,  hitelesnek tűnő gombokat nyomogatnak, elfogadható szakzsargont használnak (mármint nekem, mert én egyáltalán nem értek az űrhajós dolgokhoz, de nem is ez a dolgom, mint ahogy annak sem, aki megnézi a filmet), aztán elkezdik vizsgálgatni a marsi életformát, örülnek neki, még nevet is kap a földi gyerekektől az az izé. Innentől meg minden úgy megy, ahogy szokott: az izé növöget, s egyáltalán nem olyan barátságos, mint amilyen egy másik műfajú filmben lehetne.

Uncsi. Aztán, mégsem az! No, nem azért, mert Jake Gyllenhaal, Rebecca Ferguson, Ryan Reynolds és a többiek olyan érdekeseket mondanának a tudományos forradalomról, meg később arról, hogy most akkor mennyire volt hülyeség földönkívüli életforma után vágyakozni (nyilván az volt, ha így jártak), vagy mert a meglehetősen vázlatosan ábrázolt belső viszonyok olyan nagyon felizgatnák a nézőt – ez utóbbi ugyanis már csak azért sem lehetséges, mert az Élet kicsit sem húzza az időnket. Alig telik el félóra, máris beüt a baj, s ez a baj, olyan baj, ami egyre félelmetesebb tud lenni. Aztán persze a sok baj után eljön a befejezés is, melytől tényleg nem fejeljük le az űrkabint, hisz totálisan kiszámítható.

De ki ér rá számolgatni, amikor rohadtul izgalmas ez az egész?

No, igen, ennyi a titka ennek a filmnek: bár voltak ilyesfajta pletykák, de jelen állás szerint a rendező, Daniel Espinosa nem szándékozott (egyelőre) univerzumot építeni, egyszerűen leemelte a polcról a Hogyan működik a sci-fi horrorban a suspense nevezetű kézikönyvet (bár inkább abban reménykedem, hogy kívülről tudta, ami benne van), s a lehető leghozzáértőbben felépítette a jeleneteket. Amikor az űrlény támad, akkor tényleg félünk, amikor nem tudjuk, hol lehet, akkor is félünk, amikor pánik van, ott pánik van (és félünk) – tehát, pontosan úgy történik minden, ahogy egy olyan filmben kell, ahol az lehet az egyetlen öröme a nézőnek, ha totálisan beparáztatják. Elvégre tényleg egyszerű ám ez az ügy: növekszik a marslakó, támad a marslakó – kiabál és menekül az ember. Ez sose lesz unalmas, mármint annak, aki szereti. S az Élet stábja nyilván nekik forgatott.

Úgyhogy hajrá: a moziterem nem olyan, mint a világűr, ott lehet hallani, ha sikongatnak. Sikongatásra fel!