A legtöbbször nem, néha igen. A Brazilok esetében lehet.
Tényleg szomorú, ha már egy olyan film is felemeli az embert, amely tulajdonképpen többször suta, mint ahányszor telibe talál. Normál esetben azt kellene mondani, hogy jó, jó, hát M. Kiss Csabának és rendezőtársának, Rohonyi Gábornak helyén volt a szíve, a stábnak nemkülönben, vannak itt élvezetes alakítások és elképesztően cuki amatőr lelkesedések, de kérem, hát nincs ez a film igazán összerakva, a figurák vázlatosak, az alakítások ott jók igazán, ahol a színész megoldotta a figurát rutinból, tehát felépítette magától – az meg tényleg szomorú, hogy egy kvázi sportfilmben pont a focizós jelenetek a leggyengébbek. A poénok meg kellemetlenül sokszor keresik az olyan filmek rajongóinak kegyeit, mint például amilyen az Üvegtigris, amivel nem is lenne baj, csak hát az se volt mindig vicces, ráadásul már 2017-et írunk.
Mindezt lehetne mondani, s igaz is lenne, de jó reggelt kívánok, Magyarországon vagyunk, itt cigányokról nem nagyon szoktak játékfilmeket csinálni ám, pláne nem olyanokat, amelyekben ők a hősök, ők azok, akiknek szurkolunk. S közben el tudja érni a film, hogy mégse a cigányokról szóljon, hanem sokkal inkább arról, hogy milyen szép mese is lehetne a mi életünk, ha hinnénk a mesében, s abban, hogy bizony vannak embertársaink, akik esetenként jobban fociznak nálunk. Például ebben a filmben a cigánygyerekek.
Lehet fogni a fejünket sokszor, hogy jaj, ne már, hát tényleg muszáj ezt? Mármint így muszáj? Ilyen közhelyesen, leegyszerűsítően? Aztán, s itt jön a képbe igazán, miért nem lehet minden sutasága ellenére sem haragudni a Brazilokra, sőt, valamiért valahogy mindvégig drukkolni lehet ennek a filmnek. Nem csak azért, mert minden olyan felesleges bulvárpillanatra, mint amilyen Gáspár Laci cameói, aki kábé úgy jelenik meg, csak többször, mint Kovács István Koko az Üvegtigrisben, jut egy-egy igazán bájos momentum – s nem csak arra gondolok, ahogy Fekete Ernő megoldja, hogy végtelenül sematikus polgármester-karaktere kicsit árnyaltabb legyen, vagy arra, ahogy Anger Zsolt két és fél percben felrajzol nekünk egy perfekt vidéki buszsofőr portrét, vagy arra, ahogy Schell Judit a maga tizenkét másodperces szöveges jelenetében lejátszik mindenkit a vászonról.
Sokkal inkább arra gondolok, hogy itt egy film, amelyik minden hibájával együtt sem hazudik. Csak megengedően álmodozik. S szereti az embereket, akikről mesél. Az összeset. Azt is, akinek csinálta a filmet. Azt mondja a Brazilok, hogy a rohadt életbe, hát próbáljuk már egymást szeretni, emberek! Legalább próbálkozzunk. Mondhatná persze úgy is, hogy egy jó film legyen a vége. De bárhogy is mondja, csak ezt mondja. S ezért én, 2017-ben, Magyarországon, a Brazilokat csak szeretni tudom. Megengedem magamnak ezt a luxust.
