Állandó körforgás és egymásra ítéltség, ez az álomszerű, víziókból építkező darab szereplőinek sorsa.
A norvég John Fosse a kortárs drámairodalom egyik sztárja, darabjait Európa legtöbb országában játsszák. Alvás című drámáját, amelyet először 2005-ben mutatott be az oslói Nemzeti Színház, április elején – magyar közönségnek első ízben – a Pesti Magyar Színház állította színpadra. Több szálon futó, sokszereplős, nagyon sajátos nyelvi bázison nyugvó produkciót kis közönségnek, kamaraszínházi keretek között, mégis az előadás kedvéért átalakított nagyszínpadon játszani, szinte szerencsejáték.
A közönség néhány odatelepített széksoron fent ül az ütött-kopott nagyszínpadon. Bent egy házban, amelynek alaprajza a fejük fölött rajzolódik ki, ha alaposan szemlélik. Olyan épületben vannak, amelynek bútorai a magasból lógnak lefelé. Alaposan körülzárt, szűkösségében is tágas tér, ahol a nézők mögött ajtó nyílik és zárul. Azon keresztül érkeznek a különböző életkorú szereplők: a fiatalok, a kvázi középkorúak, az idősek.
A szereplők feltűnése is az élet körforgását mintázza. Először a boldog (Takács Géza, Gáspár Kata), majd a karrierista nő miatt már boldognak csak nehezen nevezhető fiatal pár (Móga Piroska, Horváth Illés) sétál be az üres szobabelsőbe. Az előadást rendező Jászai-díjas színművész, Lengyel Ferenc értelmezésében a két szerelmespár nagyon elüt egymástól: ruhájuk színválasztásától kezdve mozgásukban, hanghordozásukban, gesztustárukban is egészen mások. Az előbbi pár szerény anyagi körülmények közé szorítva, de boldogan él, a fiatal lány a lakásvásárlást követően egyből azt kérdi szerelmétől, hogy ugye, sok gyermekük lesz-e. Ugyanakkor a másik nő, amikor a párja a gyermekvállalást említ, nem tudja komolyan venni, sőt kicsit rosszul is lesz az ötlettől. Pedig bizony, a kontrollmániás, érzéketlen személyiségéhez nagyon passzolna a fekete babakocsi.
Mindkét pár megvásárolja a lakást. Azt nem tudjuk, hogyan élnek: egymással, netán egymás mellett, hiszen a jelenetek olyanok, mintha szándékosan egymásra rétegzettek lennének. Egy harmadik, majd egy negyedik szál pedig csak eztán érkezik. „Én itt voltam. Jóval előtted itt voltam. Itt vagyok, és itt is leszek. Itt. És sehol máshol” – mondja egy idős asszony egy fiatalságból a középkorúság felé igyekvő férfinak, akivel, mint kiderül, egy fedél alatt laknak. Ez a bizonyos nőkarakter szolgáltatja Fosse darabjának igazi erejét. Az idős asszony örök entitás: az a múlt, ami a jelenbe vezető pillér. Ő az, akit a darab elején még fiatalnak, boldognak, felszabadultnak láttunk.
Az Alvás tulajdonképpen nem is tesz mást, mint kissé zavarosan egymásra fésüli a különböző idősíkokat, noha valamennyire igyekszik megőrizni a koherenciát a történetvezetésben. Az előadás játékidejének első fele kifejezetten szerethető, a szívet melengető és elszomorító történetsémák után azonban a dramaturgia lassan, de biztosan széthullik. Ebben a fárasztó, figyelmet igénylő szituációsorozatban a cselekvések könnyen akadállyá, monotonná válnak – nézni is nehéz azt, ahogyan a megöregedett férfi a padlóról újra és újra felemeli lebénult feleségét. Persze, ez nyilván azért van, mert a szereplők élete cseppet sem boldog, sokszor futnak neki ugyanazoknak a falaknak, amelyeket jószerivel nem is tudnak ledönteni. Vagy ha éppen ledöntik őket, a szabadság csak ideig-óráig adott számukra: a gátat jelentő falak visszaépülnek.
Ez a különös, valóban álomszerű, már-már kaotikus történet hosszú időt ölel fel. Azt, ahogyan a kis csoportok a nagyon keserű helyzetben toporognak, remekül visszaadja Fosse nagyon elvont, gyakran értelmetlen, az alapvető nyelvtani szabályokra fittyet hányó nyelvezete is. Jórészt tőmondatokban beszélteti a figurákat, és az értelem helyett inkább a kifejezőerő adta varázzsal kommunikáltatja őket. Valamennyire az is misztikus, ahogyan a norvég drámaíró szereplőivel hol elismételtet bizonyos mondatokat, hol értelmetlenné teszi azokat.
Az emberi kapcsolatokhoz sokfelől közelítünk, de lényegében csak a felszínen maradunk. Szerelem, öröm, boldogság az egyik oldalon. Viszály, nehézségek, örömtelenség a másikon. Érdemes kiemelni azt, ahogyan Fosse nagyon őszintén, finomságok nélkül megmutatja milyen megöregedni. Ebben Hámori Ildikó, aki az idős nőt játssza, kiváló partner. Noha erős alakítása nem kíván mankót, madárteste és ráncos arca még jobban segít elhitetni az asszony kiszolgáltatott, bénult helyzetét. Apró gesztusokból, félszavakból még arra is következtethetünk, hogy karaktere amolyan félig halandó-félig isten, valaki az örökkévalóságból, aki ha nem is mindent, de nagyon sokat tud életről és halálról. Az pedig csak külön öröm, hogy partnerével, Dengyel Ivánnal egy összeillő pár szomorkás történetét adják.
Abból, ahogyan Gáspár Kata és Hámori Ildikó, egy karakter két különböző életkorban történő ábrázolói találkoznak, szépen kirajzolódik az, hogy a rendező mennyire komplex karakternek szerette volna ábrázolni az asszonyt. Ha ez a vállalkozás nem is sikerült teljesen, az látszik, hogy a két színésznő a legapróbb gesztusokig egymásra hangolódott. Sőt, Gáspár Kata még a színpadi félmeztelenséget sem utasította vissza. Habár egy szép nőt, annak hibátlan bőrével, finom vonásaival, kerek melleivel, látványos megmutatni, a fizikai lecsupaszítás ezúttal nem ad hozzá szinte semmit az előadáshoz.
Elkeserítő látni Csőre Gábort a tropára ment párkapcsolat egyik tagjaként. Egyszer magányosan bolyong a lakásban, másszor öngyilkosságot kísérel meg, de többnyire az öregasszonnyal folytat diskurzust. A most külön nem említett többiek, Takács Géza, Móga Piroska, Horváth Illés, Benkő Nóra, Pavletits Béla és Szatmári Attila is igyekszik igazul játszani. Az, hogy az előadás nem válik igazán személyközelivé, nem az ő vétkük. Mindenesetre jó, hogy van megnyugtatóból horrorfilmivé váló zene, amely ügyesen átköti az egyes jeleneteket, s befedi azt a rést, amelyet az emberi tényező szabadon hagyott.
