Két fekete ruhás idegen leszáll a vonatról, és pár óra alatt egy teljes falu élete megváltozik. Török Ferenc 1945 című új filmjének az egyik főszereplőjével, Angelus Ivánnal beszélgettünk.

Az elmúlt években főképp a tánc tölti ki az életét. Hogyan került a filmbe?

Én előbb voltam színész, aztán lettem filmszínész, majd táncos, koreográfus, tánciskola alapító és vezető. Az utóbbi 30 évben a közönség inkább táncosként és koreográfusként ismer. Ezt megelőzően sok év színészi munkával telt, volt szerencsém Kardos Ferenc, Sára Sándor, Jancsó Miklós filmjeiben is szerepelni. Ők tudatosan olyan karaktereket kerestek bizonyos szerepekre, akik habár gyakorlott színészek, de mégsem az akadémikus színészet jön le a vászonról. Török Ferenc is ezt szerette volna, ezért kerültem én, Nagy Marcell, sőt, Székely B. Miklós is a filmbe. Török Ferencnek és az azóta elhunyt Angelusz Ivánnak a szereposztási telitalálata volt az, hogy minket, nem realista eszközökkel játszó színészeket választottak erre a szerepre. Ennek megfelelően Székely B. Miklós a kocsis szerepében – arcának elképesztő barázdáival – tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a  katalizátor jelenséget kitágítsa. Nem két zsidó megy be a magyar faluba, hanem egy ember Székely B. Miklós személyében, aki mellékesen két bábszerű, zsidó jelmezbe öltözött zsidó embert kísér.

Az 1945 nemcsak a westernfilmek jellegzetességeit idézi meg, hanem a hatvanas-hetvenes évek magyar filmtörténeti hagyományait is.

Jancsó Miklós és egyes kortársai a filmszínészt főképp mint világítási felületet használták, mert ők a filmet elsősorban nem valamiféle történetmesélési dolognak tartották, és nem is képzőművészeti alkotásnak, hanem egy speciális művészeti ág megnyilvánulásának. Tehát náluk a fekete és fehér foltok a nagy fehér téglalap alakú vetítővásznon, mint absztrakt jelenségek, ugyanolyan fontosak, mint a történet, amit elmondanak. Török Ferenc filmjében ennek megfelelően van egy realista vonulat, ami a '45 utáni történelmileg, szociológiailag meghatározható korkép, és van ez a katalizátorszerű jelenség, amely belecsöppen ebbe a magyar tájba. A mi feladatunk ez volt, hogy ilyen absztrakt dolgok legyünk, amelyik mint a katalizátor, részt vesz a folyamatban, majd ugyanúgy kimegy belőle. Minket teljesen váratlanul beletesznek, belelógatnak ebbe a magyar faluba, majd pár óra múlva eltűnünk onnan, de általunk jön létre halál, gyilkosság, szerelem, tűzvész. Ezeket mind a mi megjelenésünk váltja ki, de mi érintetlenül távozunk.

Melyik volt a legemlékezetesebb jelenet az ön számára?

A film központi jelenete volt, amikor a piactérre megérkezik a kocsis, hiszen a legtöbb dolog ott történik. Forgatás szempontjából is ez volt a legidőigényesebb, ezt az egyetlenegy jelenetet több napig forgattuk. Nagyon tetszik dramaturgiailag, hogy ennek a filmbeli megjelenése máig hosszabb, mint a reálideje. Általában a filmekben az idő fordítva szokott működni, mert tömöríti a valóságos időt, de itt megnyújtja azt, operaáriaszerűen.

Nagyon kevés a dialógus az ön és Nagy Marcell által játszott karakter esetében.

Az, hogy verbálisan sem jelenünk meg túlzottan, szintén a kisrealizmusból való kilógásunkat hangsúlyozza. Ha lehetett, a szövegkönyvben lévő dialógusokat is kihagytuk, pusztán minimális tőmondatok maradtak benne. Egyetlen találkozási pont van a filmben, ahol Rudolf Péterrel a nagy történelmi kézfogás megtörténik, akkor mondok három félmondatot.

Milyen rendezői instrukciókat kapott?

Csodálatosakat! Nagyon szeretek színész lenni, azért hagytam abba, és lettem táncos, mert úgy éreztem, hogy nincs olyan színház és rendező, aki azt a színészi ideált tudná kihozni belőlem, amit én elképzelek. De Török Ferenc ilyen rendező volt. Egyeztettük a koncepciót, de utána már kevés ilyen jellegű iránymutatást adott. Egy kivétel volt, amikor egy jelenetet nem tudtam megoldani – a temetőben egy dalt kellett elénekelnem –, ami nagyon idegen volt számomra sok szempontból, és akkor nagyon jó instrukciót kaptam. Nézzek kicsit föl, le, majd balra és jobbra. Ennyi, és pont ez a lényeg, hogy ő pontosan tudta, a vásznon mi fog jól látszani, és nekem az volt a feladatom, hogy ezt a legtökéletesebb módon végrehajtsam. A sors iróniája, hogy erre a jelenetre végül nem volt szükség a filmben.

Nemcsak Török Ferenc, hanem az egész csapat egy olyan összmunkát valósított meg, amiben én nagyon biztosan éreztem magam, és elégedettek voltunk egymással. Ragályi Elemér, a film operatőre fantasztikus biztonságot ad az embernek, hiszen ha csak pár milliméterrel mozdulok el balra, ő azt is látja 30 méterről is, és akkor egy gesztussal jelzi, hogy még 3 mm-t oldalra.  

Van olyan rendező, akivel szívesen együtt dolgozna?

Én azt szeretném, ha ők akarnának velem dolgozni. Amikor korábban Ben Kingsley-vel forgattam, és az egyik jelenetben elrontottam a szövegemet, ő kijavított, mert tudta még az én mondataimat is. Ilyen egy profi közegben dolgozni, és nagyon sok erre mutató tanítást lehetett kapni Török Ferenc filmjében is. Például Ragályi Elemér szigorúságot, vezetést és pontosságot kért a rendezőtől, nem pedig tiszteletet.

Rudolf Péter fizikailag komoly változáson esett át a film kedvéért. Ön is átment lelki vagy testi átalakuláson?

Én is abszolút készültem a szerepre, és ez volt az átjárás lehetősége Rudolf Péter és köztem, hiszen bár ő egy egészen másfajta színjátszást képvisel, ebben a filmben mégis kiválóan tudtunk együttműködni. Átjárást teremtettünk a fizikai színjátszás és a realista színjátszás között. Különböző világok találkoznak, de csak annyira, amennyire ez a filmnek is témája. Hogy ennek ennyire erős anyagi és materiális alapjai vannak, az egy rendezői kérdés. Török Ferenc ráérzett arra, hogy ezt így lehet megoldani.

Lelkileg megviselte a forgatás?

A film alkotóit inspirálta Gyöngyösi Imre Jób lázadása című filmje, amelyben én is szerepeltem, és tulajdonképpen ugyanazt a szerepet folytatom itt is, mint amit ott csináltam 30 éve. Amikor a Gyöngyösi-film forgatásakor hajnalban megérkeztünk egy vidéki vasútállomásra, ahol már ott ültek a statiszták a hidegben, a bőröndjeikkel a kezükben, akkor az engem nagyon megérintett, és átéltem valamit abból, ami ott történt. Ilyen értelemben az 1945 című filmbe én már felvértezve érkeztem. Én itt már nem mint amatőr színész vettem részt, hanem sokkal inkább mint profi táncos, így a jelenlétem is inkább tudatos, semmint emocionális feladat volt.

A film a történelmi múlt feldolgozásának kérdésével szembesít.

Én mint táncpedagógus találkoztam ezzel a témával húsz éve, amikor megírtam Táncoskönyv című művemet, ami a gyerek táncpedagógiával foglalkozik. Ott éltem át ezt a kérdést, hogy míg egy probléma nincsen megoldva, addig nem szabad továbblépni.

Magyarországon egyetlenegy lépést sem tettünk a feldolgozás irányába, most már három generáció óta. Úgy lehet ma szembesülni egy ilyen filmmel, mintha tegnap történt volna a II. világháború, hiszen pontosan ugyanott tart a magyar társadalom ebben a kérdésben. Föl sem merül annak a kérdése, hogyan fordulhat elő, hogy egy katolikus egyház a zsidóságot irtja, miközben Jézus Krisztus maga is zsidó, és az egész Ó- és Újszövetség a zsidók története. Hogyan nem szembesül egy magát kereszténynek tartó társadalom ezzel az ősbűnnel? A nagy történelmi és politikai alakok erodálják az élet legmélyebb eresztékeiben is az etikus magatartás minimumát. Ebben a világban az látszik természetesnek, ha hazudunk, magyarázkodunk, azzal vádoljuk a másikat, amit mi követtünk el.

Sor kerülhet-e még a múlt feldolgozására?

Nem. Ha eddig nem történt meg, 70 év után már nem is nagyon fog. Magyarországon több millió ember nem csak arról nem tud, hogy volt II. világháború, hanem arról se, hogy ki volt Göncz Árpád. A múltunkkal egyáltalán nem vagyunk tisztában. Ezek „csak” tisztességes utóvéd-harcok, melyet Török Ferenc, illetve korábban Nemes Jeles László és más rendezők, írók és persze tanárok, szülők… végeztek. Ebben a tekintetben bizonyos országok, például Németország, sokkal többet tett.

A művészet tud ebben segíteni?

Ami történt, azt jóvátenni nem lehet, viszont a művészeknek és a pedagógusnak is az a társadalmon belüli feladatuk, hogy még ha csak kismértékben is, pár emberre kiterjedő hatállyal, de amennyit csak lehet, azt megtegyünk ebben a vonatkozásban.

Mi a film sikerének a titka?

Valahogy annyira nyilvánvalóan semmi más szándék nincsen benne, mint az értelmiségi kötelezettségvállalás, hogy ez talán átmegy a legkülönbözőbb helyzetekben is. A film a puszta gesztusa által – hogy egy tisztességes szándék vezérli – elfogadható és megható. 

És feltépi a sebeket…

Az 1945 nem a holokauszt témát dolgozza föl, hanem a magyarországi zsidó sorskérdést. Amikor megtörténik a filmben a nagy történelmi kézfogás, az valahol szintén az ősbűn pillanata. Tehát hogy az általam játszott Sámuel nem köpi szembe a jegyzőt, és ő meg nem löveti le a Sámuelt, hanem helyette kezet fognak, az tulajdonképpen a konszolidáció kezdete, annak a konszenzusnak a kezdete, amely lehetővé teszi azt a diktatórikus állapotot, ami azóta fennáll Magyarországon.