Nemrég jelent meg Izsó Zita újságíró, költő és Bach Máté fotós közös könyve a Pesti nő, amely huszonhét változatos életutat bejárt nővel készített interjút tartalmaz. Izsó Zitával beszélgettünk.
„Budapest nőváros” – írta Kőrösi Zoltán író. Te hogy látod?
Igen, én is így gondolom. Az legalábbis biztos, hogy Budapestet nagyon jól be lehet mutatni a benne élő nők történetein keresztül, legyen szó akár egy női taxisofőr, egy utcaseprő, egy sportoló, vagy egy ismert színésznő perspektívájáról. Máté (Bach Máté, a könyv fotográfusa) szokta mindig mondani, hogy ő Budapestet egy kifejezetten női energiájú városnak érzékeli, és a település ezeknek a teremtő energiáknak köszönhetően tudott újra és újra megújulni az elmúlt évszázad különböző tragédiái után. Úgy gondolom, hogy ez valóban így van, és mindezt bizonyítja a könyvben szereplő interjúalanyok története, az általuk megélt, sokszor igen nehéz élettapasztalatok, amikből mégis minden körülmények között megpróbálták a legjobbat kihozni.
A könyv, a fővároshoz hasonlóan, rétegesen épül fel: vidám és kevésbé vidám történetek is helyet kapnak benne, az interjúk végső kicsengése azonban mindig pozitív. Fontos volt, hogy ne a magyar pesszimizmust, inkább a derűt mutassa fel a könyv, hogy a mindig van remény elve érvényesüljön?
Ennek kapcsán az egyik interjúalanyunkat, Vanessa Loureiro Budapesten élő brazil misszionáriust tudnám idézni, aki mindig mindenhol hangsúlyozza, szerinte a magyarok mennyire kedvesek, csakhogy ezen mi általában csodálkozunk, és nem hisszük el magunkról. Felmerült bennem a kérdés: miért nem? Szerintem rossz sztereotípia, hogy a magyarok pesszimisták lennének. Pont ennek a cáfolata ez a könyv. Vagy említhetném Fahidi Éva holokauszt-túlélőt is, aki az őt és a családját ért borzalmak után továbbra is hisz benne, hogy az emberek alapvetően jók, és rendíthetetlen az életszeretete. Valamennyire mindegyik interjú végkicsengése ez: az élet nagyon szép, és meg kell tanulni értékelni. A pesszimizmus nem jöhet szóba.
Egy-egy beszélgetés megváltoztatta a világhoz való hozzáállásodat?
A Fahidi Évával folytatott beszélgetésből például nagyon sokat tanultam. Rengeteg erőt ad az embernek az ő életöröme, az életbe vetett hite. Könyvet ír, előadásokat tart a holokausztról Németországban, és 90 évesen táncosként is kipróbálta magát a Tünet Együttes Sóvirág című előadásában. De gyakorlatilag bármelyik interjúalanyt említhetném, mert mindegyik találkozás emlékezetes volt. Legyen szó akár Horváth Csilláról, aki jelenleg szociális asszisztensként dolgozik egy hajléktalanszállón, de korábban maga is hajléktalan volt, vagy Sztojka Szabináról, aki a Református Cigánymisszió munkatársaként a cigánysága elfogadásáról és megéléséről beszélt. Az egyik legemlékezetesebb történet például Weeberné Kaszap Saroltáé, aki hét saját gyermeke mellett három Down-szindrómás gyermeket nevel. Közülük a legkisebb szívproblémákkal született, és az orvosok jóslata szerint nagyon rövid ideig élhetett volna. Sarolta ennek ellenére magához vette, mivel úgy gondolta, ha rövid ideig is, de neki is jár az ölelés és a szeretet. A kislány pedig azóta is a családdal él.
Tehát ez egy szolidaritásra, együttérzésre és elfogadásra nevelő könyv...
Én úgy gondolom, alapvetően mindannyian szolidárisok vagyunk, csak a társadalmi konvenciók és a félelmeink kinevelték belőlünk ezt a tulajdonságot. Úgyhogy igen, a sokféleség bemutatása mellett a mélyben rejlő összetartozásunkra, egységünkre mindig fontos felhívni az emberek figyelmét. Annyira szép volt egyébként megtapasztalni, hogy néhány ponton hogyan érnek össze az interjúalanyok tapasztalatai: például Hosszú Mari 56’-os hős és Terék Anna vajdasági költő története, akik mindketten megtapasztalták a fegyveres konfliktusokat. Vagy Al Ghaoui Hesna külpolitikai újságíró, aki haditudósítóként és szír származása miatt pontosan tudja, a menekültek mi elől menekülnek, és Cica, a Róma Ételbár vezetője, aki nem sok konkrét információval rendelkezett, ennek ellenére a maga egyszerű lehetőségei szerint igyekezett segíteni az ide érkezőknek: enni adott nekik. Úgy gondolom, a szolidaritás kapcsán talán az a legfontosabb, hogy meglássuk a másikban a saját arcunkat, a sajátunkban pedig a másikét. A könyv is ezt próbálja hangsúlyozni.
Az interjúalanyok közt több ismert ember, mint például Töröcsik Mari és Péterfy Bori is szerepel, illetve olyan hétköznapi hősök, mint egy utcaseprő, egy taxisofőr vagy a már említett, down-szindrómás gyermekeket nevelő nevelőszülő.
Nagyon fontos volt számunkra, hogy ne csak klasszikus értelemben vett híres emberek, sportolók, művészek vagy tudósok kapjanak helyet a könyvben, akiknek a tevékenységét egyébként is nagy társadalmi megbecsülés övezi. Persze ők is kihagyhatatlanok, de számunkra lényeges volt, hogy egy olimpiai bajnok sportoló mellé mondjuk bekerülhessen egy sokgyerekes családanya, és egy ismert énekesnő mellé egy szociális munkás vagy egy utcaseprő, vagyis igen, a hétköznapok hősei. Nem a munkája határozza meg ugyanis az embert, hanem az, hogy hogyan végzi, és mit vesz észre, mit ért meg mellette a világból. És azt gondolom, a mi interjúalanyaink kivétel nélkül nagyon különleges módon látják az őket körülvevő világot. Ha meghallgatjuk őket, általuk a mi világképünk is gazdagodik. Az aluljáró takarítónkra, Szabóné Bán Ágnesre például nagyon jól illik Martin Luther King híres gondolata, ami szerint ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját. Úgy gondolom, minden interjúalanyunkra illik ez a fajta hozzáállás.
Van olyan, aki nem fért már bele, de jó lett volna, ha szerepel a könyvben?
Nagyon sok érdekes, különleges nő él még Budapesten, így mindenképp szeretnénk folytatni a blogot, amely ennak a könyvnek az alapjául szolgált. Jövőbeni terveink között szerepel, hogy megszólaltatunk egy ötgyerekes klímakutatót, Ürge-Vorsatz Diánát, egy gyerekkönyv szerzőt, egy csodálatos hangú vak énekesnőt és egy ismert építészt, akinek sok budapesti épületet köszönhetünk. A blog várhatóan a nyár folyamán indul majd újra, addig szeretnénk a könyvre koncentrálni, szerepeltünk a Könyvfesztiválon, majd Máté képeiből kiállítás nyílik a Moha Galériában. Ezután szeretnénk több vidéki városban, és határon túl is bemutatni. Azt sem bánnánk, ha arra inspirálnánk más alkotókat, hogy hozzanak létre hasonló projekteket a saját városukon belül – akár együttműködésre is nyitottak vagyunk. Úgyhogy a blog mindenképp bővülni és folytatódni fog!
