A galaxis őrzői vol. 2 is csak egy újabb Marvel-film, de még mindig ez a szuperhőscsapat a legviccesebb – és most a könnyeinket is akarják. Adjuk nekik!
Azért ott van ám az is, hogy tán sosem volt ennyire megterhelő moziban ülni, mint mostanában: a stáblistával együtt 136 percig tart a móka, s a játékidő nagy részében szinte megállás nélkül kapjuk az arcunkba a sok millió dolláros hallucinációt. Néző legyen a fenekén, aki úgy a felénél nem kezd akkor is szivárványos bolygókat, lézereket, mindenféle furcsaságot látni, hangzavart hallani, ha épp elpillant a vászonról, s akár még hazafelé is így érzi magát. Igénybe veszi az embert, na, pedig csak könnyeden szórakoztatnia kellene.
Persze, hiába is jönnék én azzal, hogy a kevesebb több, hát már hogy is lehetne az, hahó, ez kérem tényleg egy menetrendszerűen érkező Marvel-mozi, ráadásul az elszálltabb fajtából – már amennyire a cégnél megengedik az elszállást a jól kiszámított, bevált cirkuszi haditervhez képest. A galaxis őrzőinek is jól kell viselkednie: nem lehet itten csak úgy ultraegyéni utakat bejárni ám: akció, vicceskedés, még több akció, aztán még nagyobb akciók követik egymást, s a végén már akkora akció van, hogy nem is fér fel a legnagyobb vászonra sem, felfogni meg pláne lehetetlen. Így megy ez, így kell mennie. Szerencséje az Űrlordnak, meg a többieknek, hogy nekik az imidzsükbe eleve több önirónia szorult (odaszorították), ezért hát a szellemeskedésből is többet elbírnak. Az persze egy másik kérdés, hogy a humor mennyire infantilis. Nagyon. De hát könyörgöm, tessék már ránézni erre a bandára! Hát lehetne ezt másképp?
A galaxis őrzői vol. 2-ben pont az a legjobb, hogy még mindig van benne valami ellenállhatatlan menőség, s nagyon bénának kellett volna ahhoz lenni, hogy a biztos ízléssel megteremtett, börleszkes feelgoodság ne vigyen el a hátán még egy(-két) komplett filmet. A nagyszájú mosómedve, a cuki faember, a zöld lány és kopasz monstrum csodásan dobálgatják egymásnak a labdákat, s akkor ott van persze a földről származó félvér srác a walkmannel, akinek köszönhetően még mindig ebben a franchise-ban szólnak a legvagányabb zenék. Ők együtt, az eszeveszett látványok, (meg a zenék) helyre mulatságot hoznak össze most is. Nem jobbat, mint elsőre, de ebben is jó benne lenni.
Ráadásul James Gunnék úgy döntöttek, kicsit ráerősítenek a beígért apás vonalra, így az érzelmi szál meghökkentően erős a történetben – olyannyira, hogy a film legemlékezetesebb része eléggé tanulságos módon véletlenül sem egy akciójelenet, hanem a megható utolsó néhány perc, amit ugyanúgy tiszta erőből tolnak, mint bármit addig, de valahogy őszintébbnek tűnik az adok-kapoknál: hisznek benne, hogy ez fontos. S bizony a hit átragad, a szem pedig párásodik. (Magánügy, de nekem még a saját apám is eszembe jutott a legvégén. Egy Marvel-film közben! Őrület!)
Egyébként meg blockbuster-történeti szempontból se történt semmi igazán felkavaró. Ha csak annyi nem, hogy Kurt Russell mellett Sylvester Stallone is megtalálta a maga kis helyét a Marvel-univerzumban. Ennek én mondjuk, örülök. És örülni jó!
