Ridley Scott nem akarta, hogy más filmjében támadjanak a megmárkázott xenomorphok. Úgyhogy most nála támadnak megint. Az Alien: Covenant pont ilyen film: lelkesedés helyett hisztiből született.
Nem mennék én neki a Prometheusnak, megtették már elegen, aztán, akik megtették, azoknak nekimentek a film rajongói – maradjunk annyiban, hogy az egy igen rendhagyó előzmény volt: mert kockáztatni. Gondolt valamit, valamiről, még ha nem is feltétlenül volt az a valami (mindenki számára) érdekes vagy elfogadható. Nagyon megy a retró, az mindig megy, Ridley Scott meg idén lesz 80 éves, nehezen viseli, ha valaki be akarja előzni. A pontos körülmények tisztázatlanok, de ha valaki megnézi ezt az új filmet, aligha lehet kétsége afelől, hogy a mester csak azért csinálta meg, hogy ne csináljon más valaki Alien-filmet. Se Neill Blomkamp, se senki. Ez az övé. Ő a parancsnok a fedélzeten.
Akkor is az övé, ha igazából legszívesebben a Prometheust folytatná, s igazából ezt is tette: hiába van benne több szörnyeteg és hiába lettem szerelmes Katherine Waterstonba, a „mini-Ripleybe”, hiába szeretnék otthonra egy Michael Fassbender-robotot, még akkor is, ha félnék tőle, hiába több az akció és sematikusabb a cselekmény, azért a végére csak kiderül, hogy csakazértis arra megyünk, illetve úgy megyünk, ahogy azt Ridley főnök a fejébe vette még évekkel ezelőtt. Kemény űrhorror kellett, belekkel, szétrobbanó emberekkel? Nesztek! Nesztek, itt egy igazi Alien-film. De én közben azért filozofálgatok, elhelyezek és meghökkentek – több leszek, mint amit ti akartok! Kimondom a tutit.
A tuti kimondása, a nagy hú, meg a há az Alien: Covenant esetében annyit jelent, hogy az elvárható minőségű „idegenvezetéssel” végigvisz minket a szokásos Alien-sztorilájnon (jé, egy bolygó, szálljunk le, jaj, ez nagyon nem jó, szálljunk vissza!), közben mindenféle változatait mutogatja imádott gyilkológépünknek, aki serényen ki is végez jó sok embert, akik eléggé hasonlítanak hetvenes évekbeli figurarokonaikra – szóval fellengzősen megadja a rajongóknak, amit akarnak, de közben nem a suspense, az űrhorror, a karakterek, sokkal inkább az izgatja, hogy miképpen másolhatja le a legbiztosabban régi filmeket úgy, hogy közben univerzum-építőként mint Alien-csősz tehesse a dolgát és kizavarhasson mindenkit az erdőből. Ami azért kell persze, hogy szépen, tagoltan elmondhassa, amit akar, a teremtésről, meg mit tudom én, miről – amiről az ilyen filmekkel a fontos emberek beszélni szoktak.
Véletlenül sem állítom, hogy az Alien: Covenant ne lenne profin, csinosra elkészített mozi, hisz Ridley Scott a stábnak háttal is tudja, miről szól ez a szakma, de ha azt mondom, hogy ennek, így, ebben a formában semmi, de tényleg semmi értelme nincs, akkor még tök megengedően fogalmaztam. Friss nézőpont kéne ide – ha már feltétlenül folytatni akarják ezt a dolgot – valaki olyan, aki nem unja, és úgy tudja, hogy egy jó Alien-film rettegést kelt a nézőben és nem megengedő, kellemes nihilt. Mert fröccsenhet a vér, nyílhatnak a gerincek, ez itt bizony egy rutinból odalökött blockbuster, amely ugyan nagyon kegyetlennek mutatja magát, de nem mer igazán, ha úgy tetszik, savas lenni.
Letudja, amit kell. Ami neki kell. És mehetünk is haza.
