Az 1945 alapötletét adó novella írójával, Szántó T. Gáborral új könyvéről, a hagyományok erejéről és a bűnösökről is beszélgettünk.
Szántó T. Gábor író, költő, a Szombat főszerkesztője. Legújabb, 1945 és más történetek címen megjelent elbeszéléskötetét a Noran Libro Kiadónál adta ki. A címadó darabból, közösen írt forgatókönyvük alapján Török Ferenc nagysikerű filmet forgatott, amely több nemzetközi díjat elnyert.
Előző könyvedben, a Kafka macskáiban Izraelig elmegyünk, míg 1945 (Hazatérés) című írásodban minden egy magyar faluban, a táborokat túlélt zsidók visszaérkezése idején játszódik. Hogyan találtál rá erre a történetre?
A Kafka macskái utaztató regényként is értelmezhető és a hontalanság regényeként, amellett, hogy egy sajátos nyomozás története. A Kafka kéziratok, másrészt a modern ember elveszett, széttöredezett azonosságtudata után zajlik a nyomozás. Az 1945 (Hazatérés) címe pedig fanyar perspektívát hordoz, az áldozatokét. Ki, milyen módon, hová térhet haza, van-e ott haza még, kérdezhetjük Radnótival szólva. A történetre nem rátaláltam, önálló irodalmi mű, de történelmi ismeretanyagra épül. A dokumentumok, memoárok mellett a családi visszaemlékezésekből is merítettem. Az elbeszélésben több perspektíva is érvényesül: a visszatérő zsidóké mellett a falu kiskirályáé, a jegyzőé, a jegyző fiáé, aki szembesül apja bűnével, a kocsisé, aki szállítja a jövevények holmiját, és egy másik helybélié, aki részesült a zsidók javaiból.
A novellád alapján készült 1945 című film komoly sikereket ért el. A rendező, Török Ferenc nyilatkozta, hogy „Szántó T. novelláját is azért szerettem meg, mert az író itt is ezt a célt tűzte ki maga elé, és hitt benne, hogy ezt a történetet még el kell mondani.” Eljuthatunk addig a pontig, hogy ezek a történetek már nem szorulnak elmondásra, mert úgy a nemzeti tudat részei, mint a Szózat vagy 1956?
Az 1945 (Hazatérés) korábban el nem mondott történet, a háború utáni nyár történéseit tárja az olvasók elé. Engem, pályám kezdetétől fogva, főleg a vészkorszak utáni, napjainkig terjedő időszak vonzott, mert azt láttam, és látom a legutóbbi időkig, hogy a vészkorszak utóhatásával és a diktatúrával kapcsolatban sok az elmondatlan történet, és az eltitkolt emlékek nyomasztják a társadalmat. Több olyan téma is felmerül a kötetben, amiről mások keveset beszélnek, ha tetszik, tabuk által övezett témák. Magány, kiszolgáltatottság és titok a hívószavai az elbeszéléskötetnek, akár a múlt traumái, akár a vágy kínozza a szereplőket.
Nem véletlenül készült máris tananyag a filmünkből és az elbeszélésből: van még tennivaló, hogy ez a tudás a közgondolkodás részévé váljon. Ahhoz az állapothoz kellene eljutni, hogy ne „mi és ők-ben gondolkodjon a társadalom. Az áldozatokra is a sajátjaiként tekintsen, miközben kinek-kinek tiszteletben tartja saját identitását, emellett utasítsa el azt az ideológiát, hatalomgyakorlási módot, mely diszkriminációhoz vezet. Ekkor mondhatjuk majd, hogy a trauma a nemzeti tudat részévé vált.
Az 1945 (Hazatérés)-ben a zsidó szokások, a hagyomány is erősen megjelenik. Most, amikor Európa krízisbe jutott, támadási felületté vált, lehet a túlélést segítendő szerepe a hagyományok és a szokások betartásának, tiszteletének, újraélesztésének?
Meg kellene találnunk az arányt tradíció és modernitás, lokális közösségiség, szolidaritás és egyéni szabadság, illetve univerzalizmus között. A politikavezérelt gondolkodás mindig ideologikus, részérdek-orientált. Mesterségesen kettéhasítaná a világról alkotott józan felfogásunkat. Egzisztenciális űr keletkezik az ember életében, ha száműzi életéből a közösséget és a hagyományt, és akkor is, ha csak ezek perspektívájából gondolkodik. A józanabbaknak marad az élethosszig tartó egyensúlyozás, aránykeresés. Ne vegyük be a maszlagot, hogy vagy liberális valaki, vagy hazafi, és azt sem, hogy ha nem hisz a nemzetek felszámolódásában, akkor maradi. A vallásokon belül is különféle felfogások léteznek ma már. A világ és az ember komplex, ellentmondásokkal teli, nem írható le egyetlen eszme mentén. A gondjai se oldhatók meg egyetlen eszme által. Csak egyszerű, kétkezi politikusok és követőik szeretnék elhitetni az ellenkezőjét. Minden kizárólagos gondolkodás hamis. A világ igazi nagy kihívásai, mint például a munkaerőhiány Nyugat-Európában, az élelmiszer- és a vízhiány Afrikában, a tömeges migráció, a bevándorlók integrációs válsága, másrészt az iszlám fundamentalizmus veszélye mindig új válaszokat kényszerítenek ki, jelzik a meglévő struktúrák bizonytalanságát, korrekciós igényét. Globális kihívásokra nyilván globális megoldások kellenének. Ideologikus válaszok, például a korlátlan, szabad bevándorlás eszménye, vagy a másik lövészárokból a nemzetállamok kizárólagosságának hite nem segítik elő gondjaink megoldását.
Az 1945 és más történetek című könyv több olyan novellát tartalmaz, amelyekben semmi feloldás nincs, például a fogyatékkal élő gyerekét nevelő, majd azt később megölő anya története. Ennyire a reményvesztettek története érdekel? Miért? És mi haszna származhat ebből az olvasónak?
Nem a fogyatékossága miatt öli meg az anya a fiát, hanem azért, hogy ne kövessen el az emberi civilizáció elleni bűnt. És minthogy ő maga is áthág egy alapvető civilizációs törvényt, hogy „megváltsa” a fiát, nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot.
Úgy tapasztalom, hogy az emberi lét alapvető kérdései sokszor megoldhatatlannak tűnnek. Az ábrázolás haszna talán annyi, hogy az olvasó úgy érezheti, nincs egyedül a megoldhatatlannak tűnő gondjaival. Az író dolga nem megsimogatni az olvasó buksi fejét, hogy minden rendben van, vagy lesz. Ennél felnőttebbek vagyunk. De azért van olyan történet, aminek a vége a válságos emberi helyzetből való kiutat is felvillantja, például a Transz című elbeszélésé, ahol a vallásos meggyőződésével viaskodó fiatalember szembesül azzal, hogy férfitestében női identitással él. Igaz, ehhez egy hosszabb lelki folyamaton kell végigmennie, és lehet, hogy el kell hagynia a hazáját, ami Európa szerencsétlenebb felén, mentálisan hátrányos helyzetbe került a szabadabban fejlődő világhoz képest. Vagy ott Az igazság kedvéért című, fekete humorú, abszurd történet, amiben az öreg csendőr, illetve a túlélők utódai egymás túszai lesznek. Múltfeltáró indulataink és a görcsös felelősséghárítás görbe tükre.
Az egyik novella, A leghosszabb éjszaka című a kitelepítést mutatja be közvetett módon, egy házaspár azokkal tölti az estét, akiknek a helyére költözik majd, miután kitelepítették őket. Hogyan tudunk ártatlanok maradni, amikor nem egyszer a történelem tesz azért, hogy hétköznapi, egyszerű emberek bűnösökké, mi több, tettesekké váljanak?
Nem a történelem tesz azért, hogy bűnössé váljon valaki, hanem valamilyen ideológia és politikai hatalom. Az említett novellában a háború utáni reváns vágya idézi elő a tragédiát: a felvidéki magyarok és a magyarországi svábok kitelepítését. Az ideológia és a politika felkorbácsolhatja az emberi ösztönöket, olyan helyzetbe hozhatja a társadalmat, vagy annak egy részét, hogy a civilizáció alapvető törvényeit áthágva, végső fokon elvehesse azt, ami a másé. Akár a vagyonát, akár, mint a zsidóüldözés idején, az életét is. Ellenségképeket könnyű kreálni. Megkülönböztetésre, kiközösítésre, kifosztásra könnyű hergelni. Megbékíteni az embereket, munkafeltételeket teremteni, szabad, nemzetközileg is versenyképes, korrupciómentes gazdaságot, mely teljesítményt követel, és a verseny feltételei között humánus magatartásmintákra is nevelni, sokkal nehezebb.
Az írások egy része mintha a huszadik századi Magyarország konfliktusait és tragédiáit járná körül, az ember végig azt érzi, egy ilyen történelmi előzményekkel rendelkező ország lakossága soha nem lehet boldog, a magánéletbe, a legkisebb közösségbe is belép az elmúlt évtizedek nyomasztó hangulata, nincs előle menekvés. Tévednék?
Ha a történeteim megrázóak, akkor azért elsősorban az ösztön és tudat közé szorult emberi lét, illetve a 20. századi diktatúrák, előítéletek felelnek. A ma is jelenlévő gyűlöletkeltéssel, indulatokkal, másrészt a történelmi traumákkal kapcsolatos többféle közönnyel szemben egyfajta dac működik bennem. A nyugati világban a szabadság hívei, pszichológiai ismereteik birtokában emancipálták az individuum nézőpontját a közjó fogalmához, és törekszenek az egyensúlyteremtésre. Közel kell menni a másikhoz, hogy megértsük, belebújni a bőrébe, az ő szemével látni. De minthogy össztársadalmi szinten ez kizárt, az oktatás mellett a művészet marad annak eszköze, hogy ezzel az érzékenységgel mégis felmutassunk valamit.
Szántó T. Gábor az Ünnepi Könyvhéten június 9-én, pénteken 16.00-17.00 között dedikál a Vörösmarty téren a Noran Libro-Kossuth Kiadó standján és 11-én vasárnap 16.00-17.00 között a Láng Tékában, a Pozsonyi úton.
