Az olvasás segíthet lejönni a szerről, állítja Dr. Nagy István Miklós addiktológus-pszichiáter, aki sci-fit ír fel a betegeinek.

Akár egy rendetlen kamaszfiú szobájában is járhatnánk. Kívülről, az ajtó bejáratánál városi bringa támasztja a falat. Ha belépünk, az asztalon közös teázás nyomai, mosatlan poharakkal. A sarokban rendezetlen könyvkupac. Az teszi gyanússá a helyet, hogy a számítógép monitora mellett orvosi receptek sorakoznak. A Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályának egyik orvosi szobája ez, ahol Dr. Nagy István Miklós fogadja függőségben érintett betegeit. Az ide betévedő szenvedélybeteg számára hamar kiderül, hogy a könyv szívesen látott barát a felépülésközpontú terápiában. Az addiktológus-pszichiáter 2016-ban tartott szakmai előadást arról, hogy a science fiction irodalmak hogyan kapnak szerepet a kliensek felépülésében, mit ad hozzá egy sci-fi olvasmány a terápiához. A science fiction irodalmak használatával megvalósuló biblioterápia megsegíti az azonosulást, valós helyzetek újragondolását, meglévő nehézségek leleplezését. A science fiction megengedi a fantáziálást – drogok nélkül is. Nagy doktornak biztosan van egy jó könyve erre is.

Mit jelent pontosan a biblioterápia?

Ha röviden akarom összefoglalni, könyvekkel való gyógyítást jelent. Vagy könyvek által való gyógyítást. Amikor valakinek pszichiátriai vagy addiktológiai betegsége van, akkor nem feltétlen tudja azokat a képességeket kihasználni, amikkel rendelkezik. Ennek van egyrészt egy nyelvi oldala, az érintett nem éri el azokat a mondatokat, szavakat, amik előrevihetnék, nem tudja azokat a kifejezéseket, amivel a saját érzéseit megfogalmazhatná. Ebben bármilyen biblioterápia tud segíteni: egyrészt szókincset ad, érzések megfogalmazására ad példát és ezáltal az egyén cizelláltabban meg tudja fogalmazni, hogy éppen mi zajlik benne. Ettől azonban hívhatnánk ezt olvasókörnek is. Attól válik ez terápiává, hogy van egy célkitűzés, amit szeretnénk elérni. Ez a célmeghatározás itt az addiktológián általában a tartós józanság. Létrejön egy szerződés, ami nem írásban, hanem szóban történik. Ez magában foglalja, hogy a könyv elolvasását beszélgetés követi: mi az, amit a könyv adott, mi az, ami felzaklatta az olvasót, milyen érzéseket keltett az olvasmány, mi az, ami visszataszító volt, tehát a könyvek által kiváltott hatást lehet használni ilyenkor.

Miért pont a science fiction irodalmakat használod a terápiás munkában?

A legegyszerűbb válaszom, hogy azért, mert szeretem. Azt használom, ami számomra is jó. Másrészt viszont azokat a valóságtól eléggé távoli dolgokat, amiket át lehet élni szerhasználat során, egy klasszikus irodalmi mű nem biztos, hogy meg tudja fogalmazni. Mindenképpen azt gondolom, hogy valamilyen kortárs irodalom kell hozzá, ami a mostani érzésekről szól. Nemcsak sci-fi irodalmakat használok, de ezeket leginkább azért, mert olyan elmemunkára sarkallja az olvasót, ami során muszáj dolgozni. Ha meg akarod érteni, amit olvasol, akkor muszáj gondolkodni.

Hol ér össze a függőség és a science fiction szürreális világa?

Nálam Sztrugackijnál, a Sztrugackij-testvéreknél. A Század ragadozói című kisregénynél talán. Itt kiderül az, hogy a drogokat nem csinálják, hanem a drogok keletkeznek, és nem csak nagy cégek állnak mögöttük, hanem kísérletező kedvű fiatalok, akik mindent mindennel kipróbálnak. És amikor valami beüt, azzal elkezdenek kereskedni. Azt gondolom, hogy ez leírja a mostani droghelyzetet. Gyakorlatilag senki nem tudja, hogy valójában mit is használ. Van valami neve a szernek, de hogy miből van, miből keletkezett, hogyan kell használni biztonságosan, azt senki nem tudja. A másik, ahol összeér addikció és science fiction az Philip K. Dick és az ő könyvei. Önmagában egy többórás beszélgetést folytathatnánk róla és az addikció kapcsolódásáról. Róla tudni kell, hogy kemény amfetamin-függő volt, az orvosok tették azzá, amikor még azt hitték, hogy az amfetamin hatásos hangulatjavító szer. Felírták neki, aztán az orvosok rájöttek, hogy hiába jó szer, sokan másra is használják, és illegális szerré nyilvánították. De addigra az író már rajta maradt, és kénytelen volt illegális forrásból beszerezni. Rá is ment az egészsége, hasnyálmirigy-gyulladása lett, majdnem belehalt, végül le tudott állni. Sok minden mást is kipróbált ő, de az igazán nagy látomásos regényeit az LSD-trip előtt írta meg. Azt állította, hogy azután, amiket ő megírt, az LSD már nem sokat adott neki. Ezzel megfogalmaz egy kritikát, hogy az LSD kiknek való, és aláhúzza azt is, amit Timothy Leary mondott. Ha úgy indulok neki, hogy ez nem sokat fog számomra adni, mert én már mennyi mindent leírtam, akkor valószínűleg tényleg nem fog sokat adni. De vissza a science fiction irodalomhoz, és a Kamera által homályosan című Philipp K. Dick műhöz. Ez igazából talán nem is science fiction. Talán egy utópia vagy disztópia, amit még ha a sci-fihez sorolunk is, nagyon mai. Vagyis akkori, hatvanas évekbeli-társadalmat ír le, ami fura technikai találmányokról is szól, amit használnak a nyomózók. De sokkal inkább egy olyan anyagról szól, ami tönkreteszi a használóját. A megfigyelésem, hogy ennek az anyagnak a hatásáról semmit nem ír le. Azt írja le, hogy milyen a szer megvonása. Amikor használja valaki, az normális, de megvonásával haldoklik a használó.

Mi történik, amikor egy kliensed kezébe adsz egy könyvet? És mi történik azután, hogy elolvasta?

Mindenképpen beszélgetés után adok könyvet. Fel kell mérni, hogy az illető mit olvasott eddig, mi az a műfaj, amiben viszonylag otthon érzi magát, olvasott-e egyáltalán science fiction-t. Ha nem, akkor nem biztos, hogy ezzel indítok. Ha belegondolok, hogy azok, akik most kezelésben vannak valamikor fiatalok is voltak, vagy látták a Csillagok háborúját, vagy más hasonló élményük van, valahol a gyerekkorukban azért ott volt a science fiction nagy valószínűséggel. Szóval általában nem annyira új dolog ez. Ha mégis, van egy detektívregény-vonal is, amit szoktam képviselni. Tehát először van egy beszélgetés a klienssel: ki ő, honnan jött, tud-e olvasni, mit szokott olvasni, mennyire szeretett olvasni, miért hagyta abba, akarja-e újrakezdeni. És aztán részben életkorfüggő, hogy mi az első könyv, amit érdemes elkezdeni. Fiataloknál, harminc év alattiaknál egy bizonyos könyvvel szoktam kezdeni, ez az Inferno: Az Armageddon elmarad, ami tulajdonképpen egy ifjúsági regényben megírt történet részben a függőségről, részben a szabadságról, részben a függőségtől való szabadulástól. És mindezt követően a felelősségvállalásról, mert ez összetartozik. És aztán attól függően, hogy ez az olvasmány milyen reakciót eredményezett, mi az, ami megfogta az olvasót,  sokféle választás születhet, hogy legközelebb melyik könyvet nyomom a kezébe az illetőnek. Harminc-negyven könyv van, ami rendszeresen részt vesz a terápiában. Köztük Murakami Haruki jó néhány könyve, ez talán határa a science fiction irodalomnak és a szépirodalomnak, szerintem inkább szépirodalom. Aztán, akit már említettem, Philip K. Dick regényei. Frederick Pohl két-három könyve szintén nagyon jól használható függőséggel és elakadt fejlődéssel kapcsolatban. És amit még majdnem mindenkivel elolvastatok, az egy Theodore Sturgeon nevű, Magyarországon többnyire ismeretlen szerző Több mint emberi című könyve.

Részben megválaszoltad a következő kérdésemet. Van-e olyan irodalom, ami különösen gyakran kerül ki a kezedből?

Ez az indítás: Az Inferno és a Több mint emberi. Ha létezik olyan, hogy pszichológiai tanregény, akkor a Több mint emberi a Gestalt pszichológiának egy regényes tankönyve. Gyakorlatilag mindaz, amit Fritz Perls leírt és elgondolt a Gestalt pszichológiával kapcsolatban, azt fél-egy éven belül regényben megírta Sturgeon. A könyv már több mint hatvan éves, de elképesztően naprakész.

Milyen visszajelzések szoktak érkezni egy-egy könyv elolvasása után?

Van, amikor azt is meg kell beszélni egy részlet kapcsán, hogy hogyan is történt ez-az. Hogy egy bizonyos szereplő miért éppen így vagy úgy lépett. Ez általában az elején szokott történni. Amikor az olvasónak még nehézséget okoz az a mentalizációs folyamat, hogy a szereplőknek is érzést tulajdonítson és a sztori valójában egy olyan történet, ami a benne résztvevő szereplők érzései alapján szerveződik. Eleinte ez nehéz, de aztán az olvasók egyre inkább bevonódnak és egyre inkább képessé válnak arra, hogy érzést, akaratot, szándékot tulajdonítsanak a szereplőnek. De a legjobb visszajelzések évek múlva érkeznek. Amikor egy régebbi klienssel találkozom, és mondja, hogy egy-két mondat mennyire megmaradt benne. Vagy csak egy-egy olyan kép, ami ezekből a regényekből megragadta őket.

Van-e ellenjavallat? Elképzelhető-e olyan eset, amikor nem javasolt ezeknek az irodalmaknak a kézbevétele?

Elég sokan voltak, akik nem tudtak olvasni. Náluk nyilván ez egy abszolút ellenjavallat. Azoknál, akik nem szeretnek, vagy nem akarnak olvasni, nem szabad erőltetni, nem érdemes. Azt gondolom, hogy amit egy jó könyvtáros tud, vagy amit egy jó gyerekkönyvtáros tud egy rövidebb-hosszabb beszélgetés után, hogy kinek milyen könyv való, ugyanez itt is fontos. Mostanában kezdtem el használni újra a Végtelen történetet, mert egyre több olyan felnőtt kliens van, akinek olyan elakadása van, hogy nem bírt felnőni és ott maradt a gyermekkorban. Erről sem tudom eldönteni, hogy science fiction-e vagy sem, de én oda sorolom.

Változtat-e az orvos-beteg kapcsolaton az, hogy nemcsak receptet adsz ki a kezedből, hanem könyvet is?

Nem változtat rajta, hanem a része. Ahol dolgozom, az egy elég speciális hely, itt a klasszikus orvos-beteg kapcsolat nem létezik. Tehát az, hogy bejön a lesütött szemű beteg és ott van a fehér köpenyes orvos, ez nem így működik itt. És közben igen, persze, hogy változik. A beteg közelebb kell, hogy engedjen magához, mint orvost egy hagyományos orvos-beteg kapcsolathoz képest. És nyilván nekem is közelebb kell lenni. Nem lehet eladót játszani, hogy tessék, itt van, vigye haza, fogyassza egészséggel. Ezek olyan eszközök,olyan kapcsolódási pontok, amiken keresztül valamilyen kommunikáció lehetségessé válik. Ez abban különbözik a hagyományos orvos-beteg kommunikációtól, hogy sokkal több csatornát tud használni. Anamnézis és vizsgálat, ez áll rendelkezésre a klasszikus orvos-beteg kapcsolatban. Nem tudom sem vizsgálatnak, sem anamnézisnek tekinteni ezeket a beszélgetéseket a könyvek kapcsán. Ez az, amit valójában a kommunikáció szó jelent: egy nyelvi közösségnek a megvalósulása, valamilyen együttlétnek a megvalósulása.

Amikor leteszed a munkát, és a könyveidhez fordulsz, pszichiáterként olvasol?

Volt olyan könyv, amit orvosként tudtam olvasni és nagyon nagy élmény volt. Ez Caleb Carr írása A Halál angyala címmel. Aztán odaadtam egy jogász végzettségű kliensnek és ő jogászként tudta olvasni, és neki is iszonyatosan nagy élmény volt. És hát nagyjából mindenkinek hatalmas élmény volt másért és más okok miatt. Ez nem science fiction, ez inkább kriminek felel meg, de történelmi regényként is gondolhatunk rá, mert a szerző egy hadtörténész, aki félelmetes pontossággal rajzolja meg a helyszínt és az 1800-as évek legvégét, 1900-as évek legelejét New Yorkban. Szinte tégláról téglára felépíti a várost, ahogy az akkor kinézhetett. Minden pontosan, dokumentálhatóan megtörtént, kivéve azt a pici részt, amit az író tesz hozzá, ami maga a történet. A kérdésre visszatérve: igen, vannak, amiket orvosként is el tudok olvasni. Vagy egy másik kedvenc, Peter Marshall könyve, a Nincs helyed a temetőben, amit még gimnazista koromban kezdetem el olvasni, aztán évente egyszer-kétszer elolvastam és mindig egyre több lett benne. Aztán közben pszichiáter lettem, és még mindig egyre több lett benne. És szakmai szemmel tudtam nézni ezt a történetet, tudtam azonosulni az orvossal, tudtam ellenérzéseket megfogalmazni azzal a pszichiáterrel szemben, aki ebben szerepel. Tehát igen, van, amit pszichiáterként is olvasok. Nem elsősorban, és nem diagnosztaként, de vannak olyan történések, amik egyszerűen megmozdítják a szakmát az emberben.